Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."

tarn is, — de rám több idő vár, én még megélhetem, átérezhetem, megszenvedhetem bőrömön is, öntudatomban is, ami a feltartózhatatlan és minden addiginál más jövőben vár rám és osztályomra. Időm is lehet, erőm is — több képességet talán ő kívánt hozzá —, megírhatom tehát a magyar poigarsag sorsat egy üj, romokbólpusztulásból kiemelkedő világban. És melankóliáján éreztem, ezt ő már nem akarja, már nem érdekli, elvégezte a ráeső részt. Az elhullás, romlás kórképét ő jegyezte fel, legyen másvalaki — legyek tehát én —, aki megtartja a hullaszemlét is. Emlékszik-e rá. elfelejtette-e, nem tudhatom. Csak annyit tudok, hálás vagyok neki ezért a rögtönzött pályacélért. Hálás még akkor is, ha nehézre, hálátlanra, sokban kétértelműre szemelt ki. És ha talán — nem tudom, eljut-e hálám mostani emberi-írói magányába? — nem is így képzelte el egykor. Én mindenesetre így képzeltem el később. De persze, nem ment könnyen, egyszerűen. Sikerült-e vagy sem, nem én állapítom meg. Annyi azonban bizonyos, hogy erre a felszólításra próbáltam meg először magasabbra emelni a mércét, mint amennyit érzésem szerint éppen átugorhattam. Meghaltak vagy eltávoztak a tanítók, — mekkora keserves idő kellett ahhoz, hogy követhessem őket! így éltem a felszabadulásig. Nem mondanék igazat, ha nem írom most le, én nem felszabadulásnak vártam — csak a háború végének. Mint évjáratomból valamennyien, összeolvastam én is mindent. Olvastam Aquinói Szent Tamást, Marxot, persze Freudot, Spenglert, Ortegát, olvastam a szellemtörténészeket, a berlini egyetemen módomban volt hallgatni Klagest, a lipcsein Korffot. Kerestem, tapogatóztam, de végeredményben nem találtam semmit. Az Aquinói hatására — meg azért, mert féltem az önállóságtól — szerzetes akartam lenni, de gyóntatom, köszönetre méltó bölcsességgel, azonnyomban lebeszélt. Marx izgatott, megismerkedtem egy folyóirat akkor szélső baloldalinak hitt szerkesztőjével, — idegenkedtem tőle, s attól- is, amit képviselt, később tudtam meg, hogy a leggyakor• lottabb rendőrségi besúgó vette el kedvemet a szocializmustól. Német eredetű pesti polgárfiú voltam, — melyik irodalom is érdekelt volna, a magyaron kívül persze, a legjobban? Természetesen a német, és én, a zavaros kamasz, hová is vágytam, részben Thomas Mann, részben a romantikusok hatására, mint Németországba? Cseregyerekként el is jutottam oda, — a weimariba készültem, de 1933 nyarán a göbbelsi Berlinbe érkeztem. Riasztott, nem értet-