Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."

halála küszöbén is elmondott angolul. Apai nagyapám alulról kezdte, -— mint mesélte, meztélláb, nyakában spárgára kötött bakancs, jött fel szerencsét próbálni, ő a sváb póklegány, a hetvenes években Pestre. S mivel szorgalmas volt, mivel feszítette a született kapitalista öntudata és biztatta a kapitalizálódó Budapest, hamar megszedte magát. Műhelye volt, két háza — az egyik háromemeletes, erkéllyel, erre büszke volt — szölleje odahaza Baján, a századfordulón már városbíró. És amikor elszegényedve meghalt, már nem tudott németül. Anyám négy fiút nevelt, kézimunkázott, remek süteményeket sütött és olvasott. Olvasott akkor is, amikor apám — ámokfutón rohanva-pusztítva magát a halálba — fiatalon otthagyta, és ő ült a helyére a pékműhelyben. Mint mondta, nem nevelték az üzletre, de már remekül megállta a helyét, hisz ott volt a vérében másfél évszázad tapasztalata. De olvasott akkor is, és az ő olvasmányaival kezdtem én is. Csupa „felnőtt" könyvvel — köztük volt Thomas Mann is —; mesét, Andersent, már bölcsészkoromban olvastam először. De hogy én is írok — hogy mertem volna közölni vele? Mi kenyeret, zsemlyét sütöttünk, — hogy férne címerembe két keresztbefektetett kifli helyett egy plajbász meg egy tollszár? De — titokban maradhatott-e? Házi dolgozatot írtunk, ki-ki gusztusa szerint verset vagy novellát. Én természetesen novellát írtam — sok párbeszéddel persze — az ifjú Zrínyi Miklósról és az öreg Pázmány Péterről. Nekem nagyon tetszett, izgatottan vártam a bírálatot, nem a jegyet, hiszen Sík Sándor tanított magyarra, rögtön magas irodalmi fórum elé jutottam. Félelmetes délelőtt! Sorra vette a dolgozatokat, mindegyikről közölte véleményét. Az ábécé végén voltam, nyugodtan és önbizalommal vártam. Aztán — átugrotta a nevemet. És kiszólított utolsónak. Vártam a megdicsőülést, de szempillantás múlva újra dadogtam. — Áruld el őszintén, honnan másoltad ki ezt a novellát? Mássalhangzók, magánhangzók torz tülekedéséből hogyan is hallotta volna ki a választ, — én írtam, én egyesegyedül! — Légy őszinte, fiam. Ügy lesz becsületes. Nem tudtam meggyőzni. Még félig értelmesre sikerült mondatokkal sem. És ha visszagondolok későbbi kapcsolatunkra, tudom, holtáig élt benne egy szemernyi gyanakvás. Egy hét múlva hívatott. A megalázás akkora volt, hogy végre beszélnem kellett róla otthon is. Sík Sándor kedves volt, halk, elém tett egy rakás kéziratot. Megismertem rajta a betűimet. Kisebbik öcsém — akkor állt ki életében először és utoljára értem — fel-