Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)
Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."
háborodva az igazságtalanságtól, felfeszítette lezárt fiókomat, elvitte Sík Sándornak valamennyi művemet. Sík Sándor elolvasta, és most már elhitte a dolgozatot is. De az év végén azért kettest adott magyarból. Hatodikos voltam akkor. Ha tanárom is, Sík Sándor volt az első író, akit megismertem. A második Móricz Zsigmond. Világszép felesége. Maja asszony, boltunkban vásárolta a kenyeret-zsömlét, és •— ne csak mi keressünk, ők is! — előfizettetett anyámmal a Nyugatra. Addig csak egy-egy szám került a kezembe, attól fogva két hetente hozta a posta, — az irodalom, melyet egymás mellé sorakozó könyvek tömegének gondoltam addig, eleven folyammá, áramlattá lett, kéthetente olvastam a remekeket, vettem részt olvasóként születésében, kiterjedésében, jelentésében. Csak Maja aszszonyt ismertem, Móriczot is szerettem volna. Ott laktak a közelünkben, egyszer délben — mekkora merészség kellett hozzá! — becsöngettem, kezemben az ,,Isten háta mögött", ürügyem az volt, hogy írja be a nevét, célom, hogy beszélhessek vele. Maja asszony nyitott ajtót, kezében szalvéta. — Sajnos — mondta —, ma később ebédelünk. Várjon rá, fiam. És a nyitott ebédlőajtón át láttam az ebédelő Móricz Zsigmond tarkóját, és szemben vele. a vámházi téri napfényben, rengeteg leányát. Móricz nem nézett hátra, beírta nevét a könyvbe, ette tovább az ebédet. Később tudtam meg, székelykáposzta volt műsoron. Sík Sándor eleven, reverendás személye, az ebédező Móricz Zsigmond tarkója után a harmadik író, akit megismertem, Szerb Antal volt. Igazabban : Szerb tanár úr, a Vas utcai kereskedelmiből. A fiókomban felfedezett paksaméta nem maradt titokban. Már nem szégyelltem, hogy írok, ha büszke azóta sem vagyok rá. Egyik barátom — leghűbb olvasóm — a Vas utcai kereskedelmibe járt. Egyszer összecsomagolta novelláimat, — megmutatja a magyar tanárjának, az állítólag író is, kritikus is. Néhány hét múlva visszahozta, közölte, hogy Szerb tanár úr nagyon meg van elégedve velük, kivételesen nem osztja Sík Sándor véleményét, ő megadná az egyest. A közlés boldoggá és hálássá tett — ki tudta még akkor, hogy egyszer majd a halhatatlanságba nőve ő lesz Szerb Antal? Beszélni szerettem volna vele, de barátom lebeszélt. Mint mondta, Szerb tanár úr nagyon elfoglalt. És én nem zavartam. Úgy képzeltem, rengeteg dolgozatot kell javítani, — honnan tudtam volna, hogy akkor írta irodalomtörténetét? Évek múlva ő hívatott. Akkor már ő volt Szerb Antal. Ha jól emlékszem, Jékely Zoltánnal üzent, és ilyen furcsán — szeretne újra látni! Ez meglepett, hiszen sosem látott. Sokára találtam rá a