Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)
Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."
mondhatnám átalakítva adom elő az egyszerű szöveget, amit mondanék. Simonyi doktor ezzel bennem, a kamaszban, kinevelte a fantáziát. Akár még azt is mondhatnám, ő tett íróvá. És egyszer — hosszú, évekig tartó, verejtékeztető nyelvtornák után — az iskolában, általános megdöbbenésre, folyékonyan feleltem. De az én megdöbbenésem volt a nagyobb — először tudtam közölni azt, amit megtanultam és a véleményem is volt. Nagyon hálás voltam Simonyi doktornak, de a rettegésem, idegenkedésem tőle azért megmaradt. Most már tudom, hálátlan voltam. Mindent megtehetett, csak egyet nem, erre nincs nyelvpedagógia, hogy kiirtsa belőlem a szorongást. Mert a rettegés, hogy hátha dadogok, nem azt mondom, amit akarok, s nevetségessé leszek, az megmaradt. Megvan bennem ma is. Ha mást nem, ezt elviszem magammal a sírba. Csak ott ne kísértsen! Már nem dadogtam. Ravaszul hadartam, így volt egyszerűbb. És fegyelemre szoktattam magamat, — ha éreztem, ezt vagy azt nem tudom kimondani, beszéd közben a légtornász lélekjelenlétével átírtam. Nem emlékszem rá, hogy valaha is hazudtam volna. Vagy legalábbis, nem akarok emlékezni rá. De — szorongva a dadogástól, nevetségességtől — sohasem úgy mondtam el valamit, ahogy akartam. Hanem ahogy tudtam. És ez valamiképpen hasonlított már az íráshoz. Tudomásul is vettem, írtam is. Mindent, csak verset és naplót nem. Vershez sose merészkedtem, — a naplót megpróbáltam. És csüggedten abbahagytam. Ami aznap történt velem, estére, lámpafényben és papiroson, már történet volt, kerek mese, fantázia, és nem rögzítés. A dadogás nevelt íróvá. Polgárfiú voltam, és a pesti polgárságnak nem is akármilyen fajtájából. Mindkét nagyapám-nagyanyám még német anyanyelvű volt. Az anyaiak már a polgárosult Pesten vívtak ki maguknak tisztes rangot, — ahhoz is módjuk volt, hogy négyéves nagyanyámat vándor piktorral festessék meg, évekkel a szabadságharc előtt, rózsaszín tüllruhában, galambbal. Pékek voltak, akármilyen messze kóborlóik családom történetében, pék volt mindenki. Anyai nagyapám "már afféle pesti potentát, vagyona, munkája érdemesítette rá. Nagyanyám a muzsikát hallgató, jó könyveket olvasó, az akkori világot bejáró polgárasszonyok példaképe. Így nevelte anyámat is. Persze, mi legyen? — egy pékmester felesége! De elvégeztetett vele valamennyi iskolát, amit a századvégén egy leánynak lehetett. Franciául is taníttatták, angolul is — németül nem kellett, úgy beszéltek odahaza —, anyám egy LongfeMow-verset még
