Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."

gomba belefért, amit tudomásul vettem, csak megakadt-ottragadt engedetlen nyelvemen. Első emlékem — a félelem. Hát ami még ezután jött! Ügy gondoltam, szégyellnem kell, hogy dadogok. Amit mondani akartam — és amit lángvörös kínok után aztán kimondtam —, mindig elkésett. A fejem már messze járt tőle. Szorongató és megalázó volt, ahogy lóhalálában sietek magam után. Ez a dadogás végiggyötörte gyerekkoromat, pokollá tette az iskolát, pokollá minden emberi kapcsolatomat. Harmadik elemista koromban felléptem az iskolában. A jómódú, sőt városszerte neves belvárosi pékmester fia voltam, nekem is szerepelnem kellett. A gyengéd, tapintatos, de érdekeit szeme elől nem tévesztő tanító — hányszor küldtünk neki kalácsot, kenyeret, lisztet! — képességemnek megfelelő szerepet osztott rám: én voltam a dadogós gyerek. A szereplés sikerült. Olyan tökéletesen dadogtam, hogy az előadás végére sem tudtam kimondani azt az egyetlen mondatot. És mivel beszélni csak szégyen árán tudtam, ahogy az első betűket megtanultam, írni kezdtem. Egy noteszbe, ceruzával azonnal egy regényt. És természetesen párbeszédekben, hogy végre kibeszélhessem magamat. Nem tudom, befejeztem-e a művet, annyi azonban biztos, hogy azóta állandóan írok, talán azt a regényt szeretném befejezni. Az eleje könnyen ment, — még nem minden betűt ismertem, de azokat tökéletesen, azokkal kellett hát gazdálkodnom. És talán akkor született meg bennem az elhatározás, — annyi betűt fogok csak használni, amennyit feltétlenül ismerek, mert akkor Írom az igazat. Nem én döntöm el, — tartani tudtam-e magam ehhez? Dadogtam, tehát sokat hallgattam. És figyeltem, sokat próbáltam megjegyezni. És ez jó volt, elbújtam, magam sem tudtam, mi elől — elástam magam mintegy, s hovatovább természetesnek tartottam a rám mért sorsot. Én dadogok és hallgatok, a többiek beszélnek, — ez kényelmes volt, egyfajta megalkuvás. De egy okos paptanár véget vetett viszonylagos, fancsali nyugalmamnak. Hívatta anyámat, nyelvpedagógust ajánlott. Simonyi doktor tanár volt. És tökéletesen jogosan: félreértett embernek érezte magát. Mert módszere kitűnő volt, csak éppen az órái iszonyatosak. Lélegzeni tanított, egyes betűket kimondani, majd szótagokat, majd trükköket, hogy végszükség esetén se veszítsem el lélek jelenlétemet. Ez a nyelvtorna kicsit gondolkodásra is tanított, — hogyan fejezzem ki mondandómat, hogy nyelvem is engedelmeskedjék? Hamarosan rájöttem — Simon yi doktor is biztatott, lengett buzgalmában fehér pöttyös kék lavallier-nyakkendője —, legegyszerűbb, ha bővebben, kitérőkkel, epizodikusan,