Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."

gyok. Mind lassabban megyek, megakad, feldöccen a vonat a macskafejköveken. Szabad akaratomból szöktem a Váci utcából, kezdetben örömet és kielégültséget kellett éreznem. De ekkor — amikor a szökést már végrehajtottam, megmenekültem valamiféle kényszertől — elfogott a félsz. Megálltam, és valószínűleg azt éreztem, — bárcsak újra rabul ejtene az otthon, befogadna amitől világgá mentem. Nemcsak a gyereklány sírt, akit értemküldtek, én is. Boldogan fogtam a kezét — visszarettentem már akkor a kockázatos vállalkozásoktól, akárcsak később. Hány éves lehettem? Annyi valószínűleg, hogy öt még el sem múlhattam, amikor azt vettem észre: utazom. Nem volt ez valami hatalmas utazás, csak éppen a helyiérdekűn Pozsonyból Bécsbe. Apám akkor katona volt — ifjú pékmester, lehetett-e más, mint trénfőhadnagy? Apámra nem emlékszem, csak az anyámra, szilszkinsapkás fejére, csillogó barna szemére -— hogy tudott felcsillani az agyérelmeszesedés megalázó éjszakájában, félszázaddal később is! — és a párás ablaküvegen túl a tájra. A nagyvilágra, a rettegtető havas síkra, a dombokra. Anyám ölében ültem, kinéztem. Apámból alig láttam valamit, csak karján a fekete gyász-szalagot, Ferenc Józsefet gyászolták akkor, a haza helyett. Még el sem tünt a havas, kora-téli táj a pozsony—bécsi helyiérdekű mentén, egy szállodai szobában vagyok. Lila tapéta, akantusz-minták. Sírok és félek. Anyám felkap — elhoztak, mit csináljanak most velem? És rögtön rá — ilyen az emlékezet! — fény csap a szemembe, zene a balfülembe, mert a ,.hukká" előtt és a ..hukká" óta épphogy dereng a jobb fülem, egy páholyban ülök. a mélyben rengeteg ember, és ahová a fény vetül, táncolnak, énekelnek, beszélgetnek. Nem tudtam, hogy színházban vagyok. Valósággal rámtámadt a meglepetés, állítólag elsírtam magam, aztán elaludtam, ölben vittek haza, félelmeteseket álmodhattam, mert emlékszem — felriadtam, ijesztettek az akantusz-minták, egyedül voltam a szállodában. Anyám és apám — ahogy akkor illett — a Sacherben vacsoráztak. De a varázs — előbújva rettegéseim alól — azóta sem szűnt meg. Sem a menekülésé-utazásé, sem a színházé. Amikor hazajöttek és sírtam — tudtam-e felelni, ha kérdeztek? Mert nagyon későn kezdtem el beszélni. És amikor végre megszólaltam — talán akkor, a bécsi szállodában — nem tudtam kimondani, amit akartam. Anyám boldogan sóhajtott fel, — végre szóra nyílik a szám! Aztán megdöbbent az eredménytől, — dadogtam, elképesztően. Mindent elmondhattam volna már, ami vilá-