Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum 3. Budapest, 1969)

Lukács György

reknek egy.kis kapcsolatot a nyugati dekadenciával, de isten ments hogy bármiféle igazi közük legyen olyan ordenáré jelenséghez, mint amilyen Petőfi volt. Persze ebben a tálalásban egy adag karikatúra is van. De azt hiszem, némiképpen jellemzi a Nyugat

ot. Akik a kompromisszummal nem voltak megelégedve, azok, mondhatnánk, nem álltak specifikus magyar talajon. Gondolok például Szabó Ervinre, aki csakugyan ellenzékben volt,és a francia szindikalizmusban keresett gyógyirt a magyar munkáspárt opportunizmusára. Vagy ha szabad felhoznom a magam esetét: én az Ady-féle "protestáló hit, küldetéses vétó"—t próbáltam a hegeli dialektikával összhangba hozni. Az ilyen kísérleteknek a dolog természeténél fogva nem lehetett széles hatásuk, és igy jött létre az a különös helyzet,hogy Ady, aki nagy faltörő kos volt, és a Nyugat zászlója, a Nyugat

on belül tulajdonképpen elszigetelődött. Azt hiszem, ezzel a paradoxiával tisztában kell lennünk. Nagyon érdekes és megirásra váró probléma Ady hatástörténete. Kezdődik egy tiszta hazugsággal, amikor tudniillik a 19 után Szabó Dezsővel induló irányzat meg akarta őt tenni magyar nacionalistának, amiből természetesen egyetlen szó sem igaz, mert éppen Ady volt az első magyar költő, aki felismerte a magyar sorsnak a nemzetiségekhez való viszonyát. Petőfi ezt nem ismerte föl 48-ban, ő nem látta ezt a problémát. Ady látta és rajta kivül tulajdonképpen csak egyetlen ember látta Magyarországon: Bartók Béla. Bartók népdalgyűjtésének kiterjesztése szlovák és román területre zenei téren ugyanazt jelentette, mint Ady felismerése. Bartók muzsikája proklaméció volt a dzsentri cigányzene ellen, antidzsentri magyarság volt, nempedig antiromán és antiszlovák magyarság. Ebben a tekintetben, noha ugy lát-