Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum 3. Budapest, 1969)

Eörsi István

ideológiailag nem-is-széplő

tien József Attila nevét biggyeszti Petőfi és Ady neve után. A másik: a filológiai-stilisztikai empirizmus, amely formai-technikai jegyek alapján rajzolja meg a költészet vonulatait, és rimtechnikai vagy jelzőhasználati szempontok alapján rokonitja egymással ártatlan áldozatait. Mindkét szemlélet az összes művészetek közül éppen a költészet' esetében mond a legszembeszökobben csődöt. A költészet ugyanis a költői én szempontjából fejezi ki ember és világ kapcsolatát - a költő áll előtérben, rajta keresztül fejeződik ki a világból és viszonylataiból az, amit /és amennyit/ maradéktalanul fel tudott szivni magába. Igy hát a költő, ha valóban jelentős, verseinek, köteteinek, költészetének összességében e— lénk állit egy tipust, a saját költői énjét, mely néhány ritka nagy példa esetében olyan jelentős és fontos, mint a Paust vagy Hamlet vagy Don Quijote. Ez a tipus ragyog vissza a költő legjobb verseire, ez tölti meg őket élettel. Ha a magyar költészetet ezeknek a költői típusoknak a folyamatosságában vizsgáljuk, ha az ember és külvilág szakadatlanul változó, de azért bizonyos lényeges jegyek alapján általánosítható viszonyának a szempontjából csoportosítjuk őket, akkor csakugyan kialakul egy olyan vonulat, amelyet a teljesség, a szuverenitás, a megalkuvásmentesség igénye jellemez. Ebből a szempontból valóban összetartozik Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila, mégpedig nem egyszerűen azért, mert mindnyájan "haladók" voltak, hanem mert makacsul nyomorúságos környezetük következtében rokon költői pátoszt kellett kidolgozniuk, hogy "helytálljanak az emberiségért" a "magyar Pokol" ellen harcolva. Egyáltalán nem tartom véletlennek, hogy Ady "Petőfi nem alkuszik"-jára olyan