Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum 3. Budapest, 1969)

Garai Gábor

Nagyon minimálja mértékben tanultuk Adyt. Nagyon meghámozva és sterilizálva.Szóval azt hiszem, 16 éves voltam, amikor anyám unszolására végre hajlandó voltam egy Ady-kötetet kezembe venni. Akkor beleszerettem. Attól fogva nem is tudtam hatásától szabadulni. Most nem a stiláris hatásra gondolok, az csak egy-két évig tartott mert mint mindenki, aki Adyba beleesik, nyilvánvalóan nemcsak az életérzést, a szenvedélyt és a gondolkodását szivja magába, hanem menthetetlenül hat reá forrná ja,hangvét ele is.Akkoriban nagyon rossz epigon verseket irtam. Ezek szerencsére nem jelentek meg sehol,

S igy magam is megszabadultam tőlük kellő időben.De ez nem jelenti azt, hogy Adytól bármikor is eltávolodtam volna.Pontosan,mikor József Attilával,Juhász Gyulával,Rilkével és még egykét modern külföldi költővel alaposan, közelebbről megismerkedtem és ennyire sokféle hatást kezdtem befogadni, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen az Adyhoz való hűség az elszakadás kötelezettségét is jelenti, vagyis, hogy a külsőségeitől el kell szakadnom, ahhoz, hogy lényegileg hü maradhassak hozzá. Azt hiszem, hogy ez eddig többé-kevésbé sikerült. Kérdés: Én például egy gondolatot itt az előbb olvasott versében kicsit Adysnak éreztem. Maga ezt nyilván már nem érzi. De Ady mert először ilyet kimondani versben a múzsáról, hogy "csodás verses rádfogásaim", s "ráaggatott díszeiből egy nőre", "Hisz rajtad van krőzusságom nyoma". Maga már természetesen ir le ilyené ket: "rádbüvöltem hóbortjaimat". Lehetséges, nem is röstellem. Hiszen az irodalom, ha nem is ugy építkezik, mint mondjuk a tudomány, hogy nem kell újra felfedezni a Püthagorász tételét, mert azt már felfedezték; tehát egyszerűbb azt megtanulni, amit 3-4 ezer év alatt már felfedeztek, és aztán ugy épitkezni tovább. De azért az irodalomban is van valami