Kovács Ida szerk.: Karinthy Frigyes. „Nézzétek meg ezt a fotográfiát” Karinthy Frigyes összes fényképe (Fotótéka, Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1982)

Előszó

ta a világgal, hogy ő voltaképp nem humorista, hanem filozófus. (,,Amit tudnak rólam az emberek, mind rosszul tudják. Abból, amit írtam vagy tettem, alig akad elvétve egy sor, egy mozdulat, ami igazán én vagyok".) Bár a harmincas évei közepétől a fényképek Karinthyja már közeledik ahhoz a testes, zömök, fesztelenül viselkedő, szélesmozgású férfihoz, akit kortársai emlékezete és ismertebb érettkori képei alapján őrzünk magunkban, a szemlézett képek intenciója, hetykesége és/vagy talányossága még mindig visszatér. 39 éves korából való az első olyan felvétel, amelyen az író, aki élceivel, elméjének sziporkáival nemcsak társaságát és olvasóközönségét, de önmagát is nevettette, végre el meri engedni magát fényképezéskor, és látjuk, miként oldódnak arcvonásai, amikor mosolyog. (L. ikonográfiánk 48. sz. képét.) Ezt a felvételt azonban már ebben az évben több olyan követi, amelyeken a tekintet fátyolossága, az orr mellett féloldalt kirajzolódó mély barázda fájdalmas rezignáltságról tanúskodik. „Határozottan ismerős. Sokféle ábrához hasonlít, el kell ismernem. Arcképekhez, karikatúrákhoz, amik alá kitartóan odaírják a nevem. . . De legjobban egy kisfiú arcára emlékeztet engem, és csodálkozom, hogy mások ezt nem látják — hatéves kisfiú, aki először hajlik a foncsor felé, soványan és csodálkozva, zavarba jön, nem tetszik neki az egész dolog. . ." Jóllehet az író figyelmeztetése ellenére sem a hat-, sem a nyolcéves kisfiút - kötetünk első képe — nem tudjuk felfedezni, az idézetet mégsem véletlenül illesztettük ide. Karinthynak láthatóan tényleg nem valami nagyon tetszik az egész dolog. Átlépünk élete utolsó évtizedébe: szeme mintha beljebb húzódna üregébe és kisebbé válna, barázdái elmélyülnek, füle, szája, orra még markánsabb. Vonásai törődöttebbek, tekintete gyakran elrévedő, befelé figyelő. Valahogyan megfordul a korábbi helyzet. Most ezeken a komoly, sőt komor képein látjuk természetesnek, pillanatnyi önmagával azonosnak, viszont vidám képein erőszakoltan, megjátszottan a lencsébe nevetőnek. Kedvező kivételt alkotnak annak a ránk maradt 1 perc 48 másodperces amatőrfilmnek a képkockái (lásd kötetünkben a 122. számú tételt), amelyek hógolyózó fia és pajtásai társaságában mutatják. Negyvenes évei derekán jár Karinthy; életéből már csak néhány, bár jelentős kötetet (Hasműtét, Még mindig így írtok ti, Barabás, Nevető betegek, Mennyei Riport, Utazás a koponyám körül) hozó év van hátra, amikor a legváltozatosabb és legtermészetesebb fényképek sorával találkozunk. Egyszerre, pontosabban rövid időn belül egymás után váltakozva tükröző-