Kovács Ida szerk.: Karinthy Frigyes. „Nézzétek meg ezt a fotográfiát” Karinthy Frigyes összes fényképe (Fotótéka, Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1982)

Előszó

dik rajtuk gondterheltség és könnyedség, intellektualitás és vaskosság, nyugalom és zaklatottság, feszültség és elernyedés, remény és reménytelenség, erő és kimerültség, keserűség és figyelem, közlékenység. A zaklatott, feszült, megkeseredett embert csapzottnak és elhasználtnak látjuk. A figyelő, könnyed és közlékeny arc vonásai összrendeződnek, esztétikailag is vonzóvá válnak. Életmódjának változatlansága, az eltérő, sőt ellentétes kedélyállapotok és kondíció váltakozása avagy a valóságosnál kevésbé nyers fotográfia teszi, nem tudni, de pusztán a képek alapján nehéz az Utazás a koponyám körül előtti és utáni Karinthyt bizonyosan elhatárolni. Hacsak olyan külsődleges eligazító jelekre nem hagyatkozunk, mint a felvétel időpontja, a kötés a fején, Olivecrona jelenléte. Pedig Tersánszky Józsi Jenő visszaemlékezése szerint „. . . egész mivolta kicserélődött. Jellegzetessé vált az a mozdulata, amivel koponyájához kapkod. Az idegfáradt ember csinálja ezt a mozdulatot általában. De hát Karinthy perces fölélénkülések közben, azaz utánuk, máris homlokához kapkodott. Közben arca merevvé vált, mint az álarc." A megfigyelés hitelességét kétségbevonni semmi okunk. De saját szemünknek is hinnünk kell. Nem tehetünk mást, mint - némileg ismételve magunkat - hangsúlyozzuk Karinthy állapotváltozásait, többarcúságát, függőségét a pillanatnyi helyzettől, elesettségében is óriási energiatartalékait, amelyekre már betegsége előtt is jócskán szüksége volt, és amelyek agyműtéte után sem csappantak meg. Mindenesetre élete utolsó két évéből számos olyan képe van, amelyek annyira életerősnek, oldottnak vagy éppen összefogottnak mutatják, hogy sem merész alkotó tervei nem hatnak irreálisnak, sem kívánsága — élete második felére jobb egészséget és aránylag kevesebb agyműtétet -teljesíthetetlennek. Elnézzük a róla készült utolsó fényképet, egyben kötetünk utolsó felvételét. A horgas orr, a barázda az orr mellett az arcon, a vastag, húsos száj, az elálló, nagy fülek. A képlet jól ismert. De ha nem tudnánk, hogy az arc kié, figyelmünkre így is tökéletesen elégséges ok lenne. Egy emberi arc, nyugodt, erőteljes. De nem merev, nem álarc, noha a felvétel a siófoki halottas ágyon készült. Bár „tudat alatt" sem hihetjük Babits Mihállyal, „hogy él, és hogy ezt a kalandot is éppolyan tiszta öntudattal, éles kíváncsisággal tapasztalja végig, mint két évvel ezelőtt az agyműtétet", a nagy költőtárs alapélményében ma is osztozunk: „. . . nem tudom őt halottnak érezni!" Míg korábban