Csaplár Ferenc szerk.: Magam törvénye szerint. Tanulmányok és dokumentumok Kassák Lajos születésének századik évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1987)
Tanulmányok - Béládi Miklós: Kassák korai novelláiról
azok a vad, szörnyű víziók, azok a pusztító tüzek, véráradatok, vérbe-tűzbe rohanó képek — mint egyik méltatója írja —, melyek lírájának szintén egyik rétegét alkották. Tömörebb, szaggatottab novellák kerültek ki a keze alól, megjelent bennük a háború témája, a társadalom szörnyű kataklizmája, mely nemcsak a külvilágot dúlta szét kegyetlenül, hanem megmérgezte, tönkretette a lelkeket, az egyéni, családi életet. A halál, a pusztuló élet mellett a mámor, a részeg szédület, az erő dinamikája, a tettvágy, az akarat szenvedélye zuhog, árad, üvölt a novellákból. Nem túloznak ezek a szavak; a komor állóképeket szétrobbantották a víziók, mindent magukkal ragadtak; rohanó, mozgó képekkel telítődtek a novellák, az iszonyat az egekig csapott. A rokkant katona idegrohama után saját kezével tolja ki a szemét; egy ember „vad, pogány dikcióval ágált a gép előtt", majd nekiront, halálát leli a szikrázó dobon; valakit agyongázol a tömeg; a szimuláló katona megőrül, „a tulajdon akaratán kívüli erő kergeti cselekedni", megöl egy ártatlan bolondot ... — még idézhetnénk tovább, majdnem mindegyik novellában ilyen részekre találnánk. A megbomlott világ tükröződik ezeken a lapokon, a káosz zűrzavara tombol — az író ezt a szétdúlt életet a maga kegyetlen mozgalmaiban állítja elénk az igék, igei állítmányok dinamikájával. Meglepő, hogy Kassák novellái közt gyakori a paraszttörténet. Ezekre is áll, amit egyik korai munkájáról írt, hogy szereplői „valahonnan messze, gyermekkori emlékeimből bukkantak elő". Jellemző azonban, hogy parasztalakjai etnikai színezet nélkül jelennek meg; egyedül a táj, a környezet utal távolról az író szülőhelyére, egyéb nem. A nyelv, a beszédmodor, a történet általában az embert idézi: a szenvedő, megalázott, nyomorba döntött életet. Kassáknak nem állt szándékában, hogy megrajzolja a helyi színeket; a nagy vonalakat akarta érzékeltetni, a világot mozgató törvényekre kívánt rámutatni; arra, ami mindenhol igaz. Nem a részletek izgatták, hanem a nagy egész — legjobb novellái úgy hatnak, mint ennek a nagy egésznek kiszakított darabjai. Ezért van az, hogy szereplőit egy-két vonallal rajzolja elénk; nem az alakok, hanem a történet dinamikája, hangulata ragadja meg az olvasót. Nem ábrázolni, nem jellemezni akar, hanem a maga életszemléletét vagy létélményét próbálja minden eszközzel belénk szuggerálni. Ránk erőszakolja indulatait, vízióit, ezt tartja íróhoz méltónak; az objektív elbeszélő hangot a kényelem kibúvójának tekintette, a korhoz méltatlan pozíciónak, széplelkű esztétizálásnak. A történelem, az élet nagy dolgaival állította szembe olvasóját, de nem konkrét mivoltával, nem egyedi, valódi arányaival, szereplőivel, hanem annak mintegy a lényegével. Ugyanúgy, mint költészetében tette. Ezért tekinthetjük némelyik novelláját elvontnak; olykor az epikai anyag összezsugorodik bennük, a víziók elpárologtatják az életnek azokat a színeit, jellemzőit, amelyek nélkül az egész vértelenné válik. A halványabb elbeszélői tartalomért aztán az kárpótol néha, hogy egy-egy rész költeményszerű lendülettel emelkedik ki a szövegből: „mert mindenkit kegyetlenül összelátott a halál ... A harangok akkor arany hullámokat zokogtak szét a levegőben . . . Mellük bíbor keresztet vérzett . . . Rémült gyerekszemek kútjában darabokra törött a hold." Számtalan ilyen mondatot vagy nagyobb szövegrészletet idézhetnénk — mind azt bizonyítaná, hogy volt egy időszak Kassák életművében, mikor a költészet nem szakadt el nála az epikától, mikor elbeszélő módszere magába olvasztotta mindazt, amit lírájában a maga számára újként kiküzdött.
