Csaplár Ferenc szerk.: Magam törvénye szerint. Tanulmányok és dokumentumok Kassák Lajos születésének századik évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1987)
Tanulmányok - Béládi Miklós: Kassák korai novelláiról
BÉLÁDI MIKLÓS Kassák korai novelláiról Kassák Lajos egy személyben az új magyar irodalom megátalkodott rendbontója és szigorú törvényeinek alkotója. Igazi területének, ahol romboló-építő hajlamait legszabadabban kiélhette, a költészet bizonyult; szépprózai munkái — néhány kivétellel — nem érték el lírájának magaslatait. Novelláit, regényeit mégsem tekinthetjük az életmű puszta járulékainak; voltak időszakok, amikor szépprózája nem maradt el költészete mögött. A pályakezdő esztendőkre illik leginkább, hogy egyazon alkotói lendület energiája telítette a versek, novellák, regények világát. A költő Kassák ekkor találta meg különböző próbák után egyéni hangját — azt az erőtől, akarattól duzzadó nyelvet, mely a cselekvő ember parttalanul áradó himnuszát énekelte, a széttört költői tradíciók romjain az új élethez való jogot hirdette. A tízes években már a magyar avantgárd központi alakjának számított, s nemcsak költészete révén - novelláinak is részük volt abban, hogy az új irodalmi mozgalom élére került. Persze első kötete még keveset mutatott mindabból, amivé szépprózai világa alakult. Legkorábbi novellái komor színekkel idézték a nyomor mélyeit, a bérkaszárnyák, kunyhók, menhelyek, kórházak lakóinak életét. Egyebet alig, csak tragédiát, halált, bűnt ábrázolt bennük; szereplői megrokkant, testben-lélekben tönkrement emberek; züllöttek, nyomorultak, akik eltompultan vagy vadul átkozódva hurcolták rettentő terheiket — a változás legcsekélyebb reménye nélkül. A „nyomorúság trágyadombján" vegetáltak, tengődtek, szenvedtek alakjai; a novellák azt érzékeltették, hogy az élet nehéz, kegyetlen: az ember tehetelenül vergődik a boldogtalanság pokolköreiben. Ezek a reménytelenül komor állóképek egy-egy rövid történetet beszéltek el, szigorúan a tárgynál maradtak, minden epikai kitérőt mellőztek. Kezdettől látszott azonban, hogy Kassákot nem elégíti ki ez a leíró módszer. Életszemlélete kitörni készült a naturalizmus egyhangúnak érzett modorából. Erre utalt, hogy megpróbált a naiv jelképek nyelvén beszélni. Egy-két novelláját csillogó színűre díszítette, szimbólummá nagyította. Idegen terület volt ez számára; ügyetlenek, kimódoltak ezek a novellák, nem az ő hangján szólnak. Mint ahogy színpadi jeleneteiben erőtlenek a nagy világ-jelképek, a babonák hangulata, az őrület, a halál képzetei. Nagyjából azzal egy időben, ahogy a költészetben rátalált a maga hangjára, szépprózája kezdett átalakulni, a leíró részekbe beleszövődtek
