Csaplár Ferenc szerk.: Magam törvénye szerint. Tanulmányok és dokumentumok Kassák Lajos születésének századik évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1987)

Tanulmányok - Bori Imre: Kassák Lajos „sötét világa"

Idézett epizódunk nagyjából a novella közepén van, s hogy ez a szerkezeti elképzelés művészi szándékot tükröz, azt a Tűz!. . . Tűz!. .. Tűz! . . . című novella hasonló megoldása mutatja. Itt a hős. Tamás önpusztító piromániájának megszületését figyelhetjük a látott halál leírásában: „Tamás, szemeit a deszkanyílásra szorítva, állt mozdulatlanul, szájtátott csodálattal, mint valami szobor. Ebben a pillanatban semmit sem érzett magából, csak az ijesztő pirosság táncát látta mind közelebbről. [.. .] Az egyik ablakban valamelyik ügyesen kapaszkodó gyermek mezítelen teste bukkant elő, az emberek hívták, biztatták, hogy törje át a rácsot, de csak fuldokló, reménytelen sírással felelt. Egy hirtelen jött szélroham most szétverte a gomolygó, sűrű füstöt, és Tamás is meglátta a vergődő gyereket: látta, tisztán látta az ő kis púpos pajtását tehetetlen, csöpp testével az erős rács közé szorulva . . . Már nem sírt, nem kapálózott, mint valami csapdába került nagy, megmerevült macska, púpos, mezítelen hátát magasra feszítve tűrte a lángok sercegő harapását. Nehéz zsírszaggal telt meg a levegő, az emberek fejvesztve futkároztak a fényes szikraesőben." A végjelenet ezt ismétli meg, de most belülről, az égő ember érzését közvetítő módon, s a részletektől már eltekintő „balladás" tömörséggel. Szinte szelíd alázattal hal meg a hős és púpos barátja. Ilyen megadó a halálban Greman Joskó is ott, a Vág közepén: „— Tata, tatácskám! — hangzott fel az édes, gyerekes könyörgés. De senki sem hallotta meg, s a kegyetlen marok újra megbuktatta Joskót. Csend lett. De néhány pillanat múlva még egyszer megismétlődött a könyörgő jajongás: — Ta . . . á . . . á . . . tácskám! — sírta bele Joskó még egyszer, utoljára a világba: aztán anélkül, hogy valaki húzta volna, lustán, megnyugodva bújt a víz alá . .." Természeti erők markában vannak kezdetben Kassák Lajos novelláinak hősei: valóban tűz emészti, víz ragadja el őket, akárcsak a verebet a Tragédia című elbeszélésében. Ám a következő évek novellatermésében az erőszak emberi alakot ölt, s rendre gyilkosság áldozataivá lesznek a hősök, mintha egy más világrend — például a háború, a tüntetések, a termelés, a szociális indulatok — törvényei uralkodtak volna el felettük. A rajz most is tiszta, s bár talán tömörebb egy fokkal, mint amilyen az első novellákban volt, az írói figyelem elidőz a meghalás látványánál, s mutatja, hogyan kerekedik felül az emberben ösztönvilága. Nem emberi vagy művészi igazságszolgáltatás munkál ezekben a gyilkos gesztusokban, hanem a pusztulás képei teljesednek ki általuk. Az ember ezekben a novellákban is áldozat. Általános érvényű az, amit a Játék című, 1916 tavaszán írott elbeszélés hőse érez a gyilkosságot közvetlenül megelőző percekben: „Varjagin eszét mosta, csapkodta az elszabadult vér. Érezte, hogy valami idegen, a tulajdon akaratán kívüli erő kergeti cselekedni, az arca fájdalmasan megvonaglott, de nem tudott ellenállni az állati ösztönnek." Ezekkel a szimbolizmus sugallataira hallgató író még nem tudott mit kezdeni. Az expresszionizmusba torkolló látás- és kifejezőmód azonban egyenesen kereste és követelte az ilyen típusú létmegoldásokat és lezárásokat, s egyenesvonalúbb szerkesztési módot is igényelt, amely lehetővé teszi, hogy egyetlen „vakító expresszióba" váltson át a szürke élet menete. Mintha ez lenne Kassák szemléleti-