Csaplár Ferenc szerk.: Magam törvénye szerint. Tanulmányok és dokumentumok Kassák Lajos születésének századik évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1987)
Tanulmányok - Bori Imre: Kassák Lajos „sötét világa"
„volt gondolata az emberi élet céljáról és a művészet jelentőségéről." 8 Alapvető feltételei voltak ezek annak, hogy Kassák „korszerű" novellákat kezdjen írni, alapjában véve a szimbolizmus modorában, átlépve innen az expresszionizmus határterületeire, ám megmaradva első novelláinak „sötét világában" s abban a légkörben, amelyet túlzás nélkül balladásnak mondhatunk, hiszen mind a „szimbolikus felnagyítás", mind az expressziós makroképek sora ezt igényelte. Mert sötét ez a legalább egy évtizeden át formálódó-alakuló novellavilág, amely felett a halál angyala lebeg, és amelyet az író a naturalista szemével figyel: szüntelenül a meghalás fiziológiai tényei érdeklik. Amikor a halálról kell beszélnie, előadásmódja részletezővé, aprólékossá válik, ellentétben egyéb novellatörténetei szimbolista nagyvonalúságával és a balladás homály hézagosságával, tömörítésével. Lét-finálék ezek a halálepizódok, s az ő „tragédiás figuráinak" sorsa torkollik beléjük — anélkül természetesen, hogy a szép halállal valamelyikük is találkozhatna. Az ő hőseit — Rónay György szavaival — pusztító tüzek, véráradatok ragadják magukkal, szinte függetlenül attól, hogy csak egy szalmakazal ég-e, vagy pedig a világ, szimbolista-naturalista-e a novella egésze, vagy pedig már expresszionista, azaz: „sötét, babonás kép"-e, amit rajzol, vagy pedig „vakító expressziót" állít-e elő. Ez időszak Kassák-novelláinak sarkpontja a halál-epizód, s akár a hősök halálának módja alapján is meg lehetne húzni a választóvonalakat benne: azaz hogy látott vagy megélt halált beszél-e el, illetve hogy természeti erők okozzák-e a hős halálát, vagy emberi erőszak és indulat. Az első novellasorozatokban az előbbi, a Khalabresz csodálatos púpja című kötetében pedig az utóbbi a jellemző és az uralkodó. Már az egész korainak tudott Halott a Dunán című novellájában is szinte öncélúan részletező a meghaló ember rajza, különösen ha arra gondolunk, hogy nem a meghalásnak, hanem a halott emberi testnek lesz szimbolikus szerepe a novellatörténésben. Amiről elég lett volna egyetlen konstatáció, azt aprólékosan előadja: „Krizsán a kormány alatt ülve nehéz fojtogató levegőt érzett a torkába szorulni, amely egészen elszorította hörgő, kapkodó lélegzetét. Ijedt, kétségbeesett borzalom ült ki az arcára: érezte, hogy teljes erővel megrohanta évtizedes nyaralyája, és végsőket hördül kiköpködött, beteg tüdője. Sipító, száraz levegő szakadt fel a melléből, és hosszú, csontos kezeivel szédelegve tapogatott a pálinka után, hogy karcos torkáról leöblítse a halált. De alig emelte szájához az italt, mintha hirtelen mély álom nyomta volna el, guggoló teste erőtlenül összecsuklott. Feje az oszlophoz ütődött, kezéből kiesett az üveg, és tagjai egyszerre megmerevedtek." Itt a halott Krizsán, a „nyitott szemű, gúnyos hulla" válik majd jelképpé, s nem lenne szükség művészi szempontból a halál módjának előadására. Azért kell ezt jeleznünk, mert ebben az elbeszélésben még jól elválasztható az első novelláit író Kassák eljárásában egy naturalista, a fiziológiai leírásban tetőző fogantatás a misztikus-jelképi továbbfejlesztéstől, amelyben az is adva van, hogy az élők ősemberi riadalommal viszonyulnak a halálhoz és a halotthoz, s ennek előadása stílusban is követi a mondanivalót. így a sötétben földerengő város „olybá tűnt a misztikus éjszakában, mint egy virrasztó, éhes óriás", a nap pedig „mint egy óriás, kisírt szem, csukódott le a távol hegyek mögé", hogy a novella záróképében az „öt tutaj, középen Krizsán megvilágított, oszladozó hullájával, mint valami nagy, egyszerű ravatal úszott be az alvó város alá".
