Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Nemes Nagy Ágnes: Alany és tárgy

azonban nem lépett át: az én-lírán. Ezt a lépést, első köteteivel, Babits tette meg. A fiatal Babits nem szerette a lírát. Ezt nem én mondom, ezt Rónay György mondja, csak így, egyszerűen, élesen: Babits nem szerette a lírát. Aztán, a tőle megszokott pontossággal árnyalni kezdi döntő tételét: Babits nem szerette azt a lírát, amely . .. nem szerette az olyat, amilyen ... Majd bizonyítja mondandóját bőséges idézetekkel, versekkel, levelekkel, amelyekből kitűnik, hogy a 21—22 éves költő már műszóként is használja az „objektív költészet" kifejezést. Mit mond Babits maga? Vegyünk csak egyetlen idézetet, egy 1905 nyarán írt, Juhász Gyulának szóló levélből: „Szeretnék filippikát tartani, nyilvánosan, ez átkozott szellemirány, a líra ellen, amelynek egyáltalán nincs joga a művészetek örökkévalóságára igényt tartani, mert hisz egész új betegség! alig kétszáz éves [.. .] Soha a 19. század előtt művészet alatt lírát nem értettek. [. . .] Hogy ne értsen félre, ki kell fejeznem, hogy nem annyira a líra nevű műfaj, mint az átkos lírai szellem ellen harcolok. És ezalatt nem az egyént értem, minden kor objektív költői egyéni módon látták a világot, a szubjektív költői (az úgynevezett lírikusok) egyéni reakciójukat fejezték ki [. . .] de mindig a világért és a világ ellen [. . .]." Aztán: ,,[. . .] áldott objektivitás, jöjjön el a te országod. Eladnám elsőszülöttségi jogomat egy tál objektív lencséért!" Érdekes, hogy ennek a bámulatosan érett diák-intellektusnak máris, és a jövőben is majd abban rejlik legfőbb ereje, amit költői gyakorlatnak, tágasabban irodalmi tapasztalatnak nevezünk, a „tette-amint-mondta" és a „mondtaamint-tette" lenyűgöző hitelességében. Hiszen a tálnyi objektív lencse mögött már ekkor is ott vannak a versek. Babitsnak, a leendő esszéistának, a magyar esszé-irodalom ormának és origójának mindig is az lesz majdnem megengedhetetlen előnye, hogy olyan szintű költői gyakorlat tudatosul, emelkedik benne, olyan tudat-szintig, föl-alá hullámozva, oda-vissza, vissza-oda, a legszélesebb panorámák és a legszemélyesebb hitel között. Mintegy másik műfajával, a tanulmánnyal is példázva azt, amiről éppen szó van: objektum és szubjektum sajátos viszonyát. Ennek ellenére vagy éppen ezért egyetértek mindazokkal, akik a költő lángoló objektív-hitvallása mögött felhívják a figyelmet az ellenpólusra „egy fájó érzékenység, egy világban meztelenül sajgó idegzet" leleplezésének, tárgyiasításának lelki szükségére. Babits is tudta ezt, hogyne tudta volna, nyilatkozatai (versei) e tudásban is bővelkedők és önmarcangolók. Nem kételkedem hát Babits lét-fájdalomra felöltött költői páncéljának védekező villogásában, annál kevésbé, mert a tárgyias költészet fogalma önmagában is problematikusnak tetszik. Miután a romantika feltalálta és kodifikálta a mai értelemben vett lírát, amelynek alaphelyzete: „a költő elmeséli nekünk érzelmeit", mind a mai napig alaphelyzet maradt, valóban meglepő, hogyan is volt képes Babits a maga korában, az egyéniség üneplő zenitjén, oly élesen rálátni elemi igazságának némely réseire? Dehát nem is erről van szó, az „én+emóció" lírai képletének igazáról, hanem elsősorban létrehozásának módozatairól, illetve tovább, az „én" és az „emóció" fogalmának változásairól. Nemcsak az ,,érzelem" fogalma változott, devalválódott a versben és a világban századunk folyamán, lefelé gurultában a dezillúziók lépcsőfokain, hanem az én-képzet is nagyot változott, szélesedett, csökkent (ahogy vesszük), egyértelműsége mindenesetre megfogyatkozván növekvő polivalenciájában. Ezt a polivalenciát előlegezi a világköltészetben a századelő néhány objektív lírikusa, így a mi Babits Mihályunk, a művészet örökös fából-vaskarikái mellett — az „úgy-mintha" folytonos szituációi, feltételezései, elhitetései mellett — szorgosan munkálva ki századunk