Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében

angol, a német, a francia ember mibenlétéről csak akkor beszélhetünk, ha egyidejűleg-előidejűleg beszéltünk az ember mibenlétéről. Babits úgy érezte, századában a két elemet mesterségesen szétválasztották, s az elválasztót, a másodlagost nemcsak szembe, de fölébe is helyezték az elsődlegesnek, a közös lényegnek, az egybekapcsolónak, sőt, szinte kizárólagossá tették azt. Ez volt tapasztalata a századelő francia nacionalistáiról, ez a Duna-medence magyar és nem magyar sovinisztáiról, főleg pedig ez az előretörő nácizmus hirdetőiről; és ez volt ezek tudatos vagy öntudatlan hazai rokonairól. „Világcsászárság" — írta le a szimbolikus értelmű szót vágyakozva nem egyszer, értve rajta a népek ama szabad testvéri egységét és önkéntes közösségét, melyet a két nagy háború előtt, alatt és után annnyian óhajtottak, kivált épp a sokat szenvedett és sokszor kijátszott közép-európai népek legjobbjai. Hozzátartozik e kérdéskörhöz az, amire a feleletet minden bizonnyal elvárja a hallgató, az olvasó: miként építette be nemzeti irodalmunkat Babits az európai történetébe. Voltaképp arány kérdése ez s nem módszeré vagy fölfogásé. Mert a magyar irodalmat és művelődést kezdettől, folyamatosan és minden ízében a nyugati kereszténység majd liberalizmus talaján felnőtt irodalomnak és művelődésnek tekintette, amely a szekularizáló világnézeti alakulások folyamán el ugyan nem szakadt e talajtól, de odatartozási vágya immár a különbözés tudatával és akarásával egybeötvözve jelent meg, mint többi társánál is. Itt e könyvében (s e korszakában) alig-alig esik szó arról a Kelet és Nyugat közti végzetesre, tragikusra mitizált örök egyedülségre ítélő misztikus helyzetről és jellegről, amelyről szónokolni olyannyira divat volt elődei és kortásai között. Milyenek hát az arányok? Egyértelműen azt kell felelnünk: igen jók, igen pontosak. Azoknak juttat hosszabb részletet, akik valóban helyet foglalhatnak, mint ő mondaná, az európai magas irodalomban. Balassi, Pázmány, Zrínyi, Mikes, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Eötvös, Petőfi, Arany, Kemény, Madách, Péterfy, Ady a névsor. S említés szintjén még néhányan. A fölsoroltak közül Zrínyi és Berzsenyi, Vörösmarty és Petőfi, Arany és Ady nyert igazán nagy hangsúlyt. Mindennek csak látszatra mond ellent az, hogy tárgyalásuk terjedelme általában rövidebb egyenrangú külföldi társaikénál. Babits egy sajátos szellemi-lelki szféra mozgását, az európai irodalom történeti mozgását kívánta bemutatni. Ebben a mozgásban mint indukálok azonban magyar művek épp oly kevéssé vettek részt, mint sok más európai szintű „kisnemzeti" társuk. így hát a beillesztés volt itt a feladata, a hely és az arány kijelöléséé. És ezt tárgyilagosan, ma is megálló módon végezte el. Tudta, nem attól függ a kis nemzet íróinak európai karaktere, emlegetik-e őket vagy sem, hanem hogy műveik valóban mérhetők-e egy-egy kor európai gondolati-lelki-művészi mércéivel. Babits filozófiai beállítottságában különösen nagy szerepet játszott a történetbölcseleti és ontológiai érdeklődés. Szinte azt mondhatnánk, amikor metafizikát mondott, akkor mindig ontológiát is értett. Ügy tudta, hogy az emberi lényeg, amely mindenkor egy-egy dinamikus nagy kultúrában mutatja meg magát legjobban, mindig szerkezetszerű és mindig szerkezetszerűen változó. Egyegy ilyen szerkezetszerű egységben a részek tulajdonságainak változása mindig gyorsabb, mint a sokkal általánosabb, állandóbb és esszenciálisabb karakterű közös lényegé. A részek változása mindig hatással van a szerkezet egészére, ám igazán lényegi változás a részekben is csak a szerkezet egészének lényegi változásaival megy végbe. A részek elkülönítő célzatú leválasztása az egészről ez