Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében

utóbbinak, az egésznek is csonkulásával jár; az előbbieknek, a részeknek azonban létüket is fenyegető kiürítéssel. A nacionalizmusok tragédiája, tragikomédiája éppen az, hogy rövidéletű, esetleg mellékes jelenségekben vélik képviselt kultúrájuk lényegét felfedezni, s közben elvesztik, elvetik a közös, a valódi emberi lényeg tudatát; azaz minden küZönösnek is valódi alapját. Mert nem hitte, hogy bármely rész tulajdonságairól bármi érdemlegest lehetne mondani anélkül, hogy ez ne a közös lényeghez való viszonyítással történjék, s hogy a többi részekkel való szembesítés is ne a közös lényegen át menjen végbe. Érett értekezői tevékenységének termékei közül bizonyosan nem véletlenül lett legkevésbé egybetartó, legkevésbé argumentált, legmesterkéltebb kiindulású, logikájú és konkluziójú az a két tanulmánya, amelyben, mintegy erőszakot téve szemléletén, a részt, mint annyian mások kortásai közül, ő is megkísérlette önállóan, elszakítottan, magában vizsgálni. Az egyik a magyar irodalom jelleméről értekező esszéje, a másik a Mi a magyar? című kötetben a magyar jellemről értekező írása. Az elsőben, tagadhatatlanul, ott kísért, sőt jó néhány megállapításában masszívan jelen is van a Beöthy-féle szólamos nemzetkarakterológia. A másodikban a vállalkozás képtelenségét maga is olyannyira érezte, hogy csupa visszavonás, dadogás, mentegetődzés. „[. . .] reménytelenül tapogatódzik, — mondja — az ilyen kérdés előtt az értekező valamely faculté maîtresse, valamely alaptulajdonság irányába", amelyben igazában maga sem hisz. Érthetően. Mert arra a kérdésre, mondjuk, hogy mi a magyar nemesség magyarsága a 18. században vagy mi a magyar parasztságé a 19. század egyik vagy másik felén, talán-talán még lehet remény felelni. De így egy partikuláris elemet örök esszenciává emelve valóban értelmetlen a kérdés, amelyre csak azok felelhettek, akik füttyszóra meg tudták mondani nemcsak azt, hogy mi a magyar, de azt is, hogy mi a magyarabb, sőt, azt is, mi a legmagyarabb; s rögtön ki is jelölték az egyénnel szemben ez esszencia jegyében a nemzetveszejtés bűnének terhe mellett, mit kötelező az egyénnek tennie. Vagy oly lappáliákkal lehetett felelni, mint a Mi a magyar? kötet egyik egyházi főméltósága, aki szerint, az a magyar, aki jó magyar, s az a cél, hogy minden magyar minél jobb magyar legyen. Babits azonban gondolkodott is, nemcsak írt, beszélt és szónokolt. 5. Konzervatívnak mondottuk Babits liberalizmusát. Nem jut eszünkbe Chateaubriand, Le Garde, Gobineau, Ernst Jünger vagy akár Mannheim módjára is, szofisztikusan forradalmi konzervativizmusról, konzervatív forradalmiságról beszélni. Konzervatív volt ez a liberalizmus, mert ragaszkodott a klasszikus liberalizmus ama 19. századi válfajához, amely a minden egyén legszélesebben értett jogában és szabadságában látta a legfőbb eszközt a legnagyobb érték, a minden egyénnek a saját világképben való, a saját világkép által való kibontakozására. Defenzíven oppozíciós volt ugyanakkor ez a konzervatív liberális magatartás, mert fölhasználta ez eszménybe foglaltakat s ez eszményből következőket ez eszmény védelmére, de csak azokat, szinte kizárólagosan csak azokat használta föl. A liberalizmusnak s a szociáldemokratizmusnak az az egybeolvadása, mely a század második harmadának baloldali értelmiségét jellemezte, idegen maradt tőle, s mindenek előtt műveltségi s gondolati eszközök erkölcsi rezisztenciájával vélte az ember, azaz az egyén jogait leginkább meg-