Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

DOKUMENTUMOK - Sőtér István: Babits Mihály 1883—1941

magukat, s csak kivételes művészek képesek rá, hogy elvessék maguktól a cifrázatot, a felesleges ékítményt, anélkül, hogy magáról a szépségről le kellene rnondaniok. Leginkább talán fegyelmét kellene csodálnunk: ideges, érzékeny, félénk ember volt, betegségre és halálfélelemre hajlamos. Művében mindennek alig látszik nyoma; győzött a zűrzavar, a félelmek, a sötétség felett. Bonyolultságát egyszerűséggé tudta idomítani, noha sohasem tagadta le gazdagságát. Viszont nem is ragyogtatta meg úton-útfélen. Emberi nagyság ritkán párosult ennyi póztalansággal, szerénységgel, pedig nem is háborítatlan, derűs Olympuson élt, hanem a nyugtalanság völgyében. Innét legfeljebb ama komor, sötét szakadékok felé lehetett szállnia, ahol Dante szegődött mellé vezetőül. De a pokolból a paradicsom fénylő köreibe is felemelkedhetett, s alkotásaiban, különösen verseiben, van is valami paradicsomi vonás. A nevetést nem ismerte müve s a mosolyt is alig. Milyen sokat elárul lelki állapotáról az a feljegyzés, melyben bevallja, hogy az Isteni színjáték hármasságából a Purgatórium állott hozzá legközelebb. A keresztényi alázatosság nem merte megtagadni leghűségesebb társát, a szenvedést, s nem akart lemondani a Paradicsomról, melyet a tisztító lángok között remélt kiérdemelni magának. De a Purgatórium kapui talán már életében is megnyíltak előtte: a lélek szenvedését öregkorában a testé váltotta fel. Még az üldöztetés rémképei sem állottak egészen távol ettől az aggályosan érzékeny lélektől : Barátaim egyenkint elhagytak, akikkel jót tettem, megtagadtak; akiket szerettem, nem szeretnek, akikért ragyogtam, eltemetnek. Ami betűt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja. Mindez nem igaz szórói-szóra, de épp ezért jellemző; ha igen sok ellensége volt is, kevés íróhoz ragaszkodtak oly rajongó, csaknem vallásos tisztelettel a barátai, mint őhozzá. Ez a ragaszkodás talán nem csupán irodalmi okokkal magyarázható meg, hanem azzal a varázzsal is. mely emberi lényéből áradt. Mint író és ember, talán legtökéletesebb képviselője volt annak a magyar literátor-típusnak, mely Kazinczyval indult s Kölcseyt, Vörösmartyt, napjainkban pedig még Kosztolányit adta nekünk. Babitsnál ismét fontosnak érezzük a méhest, melyben Horatiust olvasták az elődök, s a kanonok nagybácsit, aki szenvedélyes könyvgyűjtő volt. Az ősök réVén régi nemes hagyományba kapcsolódhatott bele Babits — az antik műveltség iránti hajlamát talán egyenest tőlük örökölte — de a hagyományt még bőségesen gazdagította az európai szellem kincsével. Ö a mi első, igazán európai hivatású írónk, aki nem csupán egy nemzetet vagy éppen egy fajt akart szolgálni, hanem idejekorán figyelmeztetett arra az adósságra, mellyel minden kor és minden nép írástudói az „európai nemzetnék" tartoznak. Nem az egész emberiség igényeit hangoztatta — valószínűleg érezte, hogy frázisok és közhelyek ürességébe lépne ezzel —, hanem csak Európáét, mely kézzelfogható hagyomány és világos jelkép. Ne higgyjük, hogy ezzel megtagadta nemzetét: a XVIII. század néhány költője és írója (Bessenyei, Batsányi), sőt maga Petőfi is, Madách is megmutatták, mint viselheti szívén magyar ember egy szűkebb s egy tágabb nemzet