Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében

magának azt is, melyek azok az inspirációk, gondolatindítások tőle, amelyek önnön világképének immár szerves, hiányozhatatlan értéktényezői lettek. A szinte megszámlálhatatlan utalás, variáció, rájátszás tömegéből négy elemet emeljünk ki, persze, megint csak némi erőszak árán. Az első az örök visszatérés gondolata. Ismeretes, hogy a filozófiai szakirodalom mindmáig nagyon sokféle értelmezést adott a filozófus e gondolatának. Nem éppen Nietzsche szándéka ellenére s Babitsnak sem egészen kedve ellenére. Mert mindenkor a pontos fogalmazás híve volt, de egyben a többféle, többrétű értelmezés lehetőségéé is. Részint az egyetemes emberi létezés- és tudatfolyam örökké hasonló, bár kétszer senkit ugyanúgy nem érintő herakleitoszi mozgását látszik rajta érteni itt Babits, részint és főleg pedig a létezés nagy kérdéseinek, a lényeg megragadása s megválasztása kérdéseinek minden valódi életben, minden valódi gondolkodásban és műben való más-más alakú újramegjelenését. A második vonás Nietzsche egyik fő-fő ember- és célérték meghatározása, mely éppúgy, mint az előző, illeszkedik Babitsnál a platóni s ágostoni szomjúságérzetéhez. Mi az ember? — kérdezi Nietzsche és Babits —: amit meg kell haladni, felelik mind a ketten, bár mind a ketten más-más értelemben; az egyik a Wille zur Macht irányában, azaz az egyes emberen belül maradt irányban, a másik az erós sürgetésének, az Eszme vonzásának, az Egyetemességnek transzendenciája irányában. A harmadik az individuum önalakító akaratának hangsúlya és védelme a determinációtannal és az organicizmussal szemben. A negyedik, bár távolról sem az utolsó, Nietzsche szembenállása az átlagossal, a divatossal, a tömegessel szemben. A híres Nietzsche-címek közül talán egyet sem variált annyit Babits, mint a Korszerűtlen elmélkedésekét. S ha egykor tán némi tetszelgéssel, most tele keserűséggel. Erről szólván kell beszélnünk Babits sokat emlegetett arisztokratizmusáról, de egyben az imént szóban forgó két híres esszéjéről is. A veszedelmes világnézetről s Az írástudók árulásáról, s rajtuk keresztül a felvilágosodáshoz való itt is jelenlevő viszonyáról. Ez az író-gondolkodó szinte kezdettől defenzióban, oppozíciós defenzióban állt kora iskolázottjaival, ún. értelmiségi közéletével és közszellemével szemben. Ekkor, e könyve keletkezése idején különösen. Ügy vélte, a részleges kerekedett az egyetemes fölé, a napi érdekű az általános érvényű fölé, a szimplán kimódolt elmélet az élet gazdag valódisága fölé, s ami a legrosszabb: ez utóbbi jegyében: az ösztön, a biologikum a szellemi, a lelki fölé. Hogy Babits ne lett volna híve a társadalom szerkezete egyre előbbre haladó humanizálódásának vagy akár köznapot könnyítő civilizálódásának, — csak művei felületes olvasása alapján lehetne állítani. De vallotta azt is, hogy mind a szerkezet tökéletesedése, mind a civilizáció emelkedése nem cél, hanem csak eszköz az egyedi ember egyediségében s így emberi egyetemességében való kibontakozásához. Minden egyoldalúság, akár a rációt szorítja az a nem rációs tulajdonságok mitizálásával és totalizálásával ki, akár fordítva: az ember ember voltának megtagadásához, rajta való erőszaktevéshez vezet. Sőt, a jó és a rossz ágostoni dialektikájának kényes egyensúlya megsemmisítéséhez, s így a jó jegyében való emberi önmegvalósítás megsemmisüléséhez is. A fölvilágosodás legtöbb képviselőjéről úgy vélte, pusztán gépszerű biológiai agyműködéssé szimplifikálják az embert, s egy vakon hitt, szimplán elképzelt fejlődésfolyamat kicserélhető alkatrészévé alacsonyítják le, semmibe véve a mindig egyszeri szellemi-lelki személyiséget. S teszik ezt a szellemi világban elfogadhatatlan öntelt, naiv magabiztossággal. Schopenhauer iránti vonzalmát — akitől egyébként a híres Nietzsche-tanulmány