Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében

címével, „mint tanítótól" ő is búcsút vett — a szkepszis eleve kötelező követelménye s az egyedi ember védelme magyarázza mindenekelőtt. Könyve keletkezésének korszakában viszont, úgy látta, a rációt fokozzák le, fosztják meg összehasonlító, ellenőrző, egyetemesítő, ítélő funkciójától, hogy annál gátlástalanabbul érvényesíthessenek korlátolt, önző, vad indulatoktól vezérelt részérdekeket, részérzelmeket, részeszméket. S ennek láttán, ismételten és egyértelműen a rációs fölvilágosodás védelmére kelt keményen kedvenc, akár legkedvesebb szerzőivel szemben is. S voltaképp Kant iránti ellenszenvének rokonszenvre változása is idecsatlakozik. Kezdetben az ő kíméletlenül keresztülvitt kriticizmusában is a magabiztos, öntelt ész megnyilvánulását látta, amely tagad mindent, ami számára nem fogható. A háború borzalmai idején, alapos tanulmányozás nyomán azonban rádöbbent, hogy az ész e nagy elménél éppenséggel nem öntelt; csak kijelöli a maga határait, s az abba foghatókat; de éppen ennek folyamán látja meg, Babits szerint, Kant azt is, hogy az erósban gyökerező s ráción túl eső, de véle nem ellenkező esztétikai ítéleterő s a lélek szomjából fakadó s az Eszme vonzásától mozgatott etikai belátás juttathatja az embert a reményhez, hogy az egyenlőre vagy az önmagukba is a ráción kívül eső tényezőkön is úrrá legyen, üdvére fordítsa őket, fölhasználván a ráció segítségét is a biológiai, az animális ösztönökkel szemben. Az azonban bizonyosan nem véletlen, s nem is egyszerűen a kor divatja szerint való, hogy ráció helyett ekkor a számára szélesebb befogású intellektus fogalmát részesíti előnyben, mintegy el vélvén kerülni annak szembeállítását, ami, szerinte, a ráció körén belül és azon kívül helyezkedik el, egymást áthatva, de nem egymás ellenében. (Ámbár a Babitsot is, Nietzschét is ismerő az eddigiekből maga is láthatta — a mi névfétistől és névtabutól nem ment égövünk alatt mondjuk is ki — e sokarcú bölcselőnek nem ama vonásai vonzzák, amelyeket embertelen utódok — nem mindig jogtalanul — magukénak véltek; azokat a két híres esszéjében is elutasította.) 3/d Időnk azonban rohan; át kell térnünk felovasásunk második kérdéskörére, habár azt aligha szükséges ily részletesen taglalnunk, hiszen számtalan momentumára már itt feleltünk, nem is különösebben áttételesen és rejtve. Mégis bizonyosan fölmerül az óhaj a válaszra — s nálunk az ily mellékes kérdés, sajna, rendszerint központivá szokott emelkedni —, kit tekintett ő a hazaiak közül világképi s irodalomfelfogási elődeinek. Négy név jön erősen számításba: Aranyé, Péterfyé, Keményé és Kölcseyé. Különösen az első kettőé. Görög részleteinek egyes bekezdései, kivált azonban fölfogása, szinte egyezik a pozitivizmust elhárító s a Nietzsche ellenében, de a személyiség jogáért és kiváltságáért küszködő Péterfyével. Az ő gondolatelemei közül egyre külön is fölhívjuk a figyelmet: ha az emberi tudat, az emberi értelem történeti alakulása már föltett egy kérdést, az elől nincs többé mód kitérni. Hiszen a történelem lényege, éppúgy mint az irodalom fejlődéséé is, vallja Babits, akárcsak Péterfy, — s anélkül ő is, hogy tagadná a társadalmi szerkezet folytonos tökéletesedésének, a civilizáció állandó előbbrejutásának hasznát és szükségét — a világnézeti gondolkodás sokrétűségének, teljességének kibontakozása. „Minden emberi élet és világkép egy-egy lehetséges állásfoglalás a világgal szemben [...] Robinson új meg új körülnézése a szigeten. Ez az állásfoglalás, ez a lehetséges attitűd a kifejezéssel válik tudatossá."