Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében
soknak, — és aligha jogtalanul. Ügy vélte, ezek a felfogások éppúgy megfosztották az embert, az egyént erkölcsi, pszichológiai, ontológiai önelvűségétől, érzelmi-gondolati jogától és méltóságától, mint egyes hegeliánus vagy szocialisztikus tanok is. Tették ezt, Babits szerint, az egyénnek az istenséggé emelt nép, nemzet, faj, osztály által, — tehát, szerinte, a rész által meghatározott feladatok és célok alkatrészévé, fogaskerekévé süllyesztésével; s hozzá még azt is megkívánták az így lesüllyesztett egyéntől, hogy hallalizzon e besorolásának, és kételkedni se merjen annak egyedül üdvözítő voltában. „Szervezett erők gépi világa ez", mondja keserűen. 3/c Szorosan kapcsolódik ide e müve világképének ifjú korából hozott harmadik alakító s folyton alakuló elemcsoportja, a vitalista filozófiák s azok előzményeinek befolyása. Főleg Schopenhaueré, Nietzschéé, Bergsoné. A közhit egy része Bergsonét tartja reá a legfontosabbnak, egy része meg éppen a francia bölcselő vélt túlértékelésében marasztalja el. Azt persze kár volna az utóbbinak ellene vetni, hogy itt, e nagy könyvében mindössze két lapon kerül elő a neve, tehát tizedannyiszor sem, mint a Zarathusztra szerzőjéé. Pedig ez utóbbi, éppúgy mint Ágoston, szinte fejezetenként, gyakran laponként van jelen név említése nélkül, de határozott utalással, jelképpel, szövegvariációval, — holott Bergsont is a művészien író, „a művészfilozófusok ,> közé sorolta, akárcsak Nietzschét és Ágostont. Ám a róla, a Bergsonról szóló második, kései tanulmánya világosan megmondja, mily mélyen csalódott várakozásában, de egyben azt is, hogy az ő pályáján mégis mily fontos szabadító szerepet töltött be. Ennek jelentése két pontra koncentrálható: a metafizika igénye nem halt meg a pozitivista-materialista természettudományos szemlélet idején, s nem is halhat meg, míg művészetre s filozófiára szüksége lesz az emberi léleknek. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy ez az igény s a természettudomány eredményei jól összeférhetnek, sőt, erősíthetik és nem is nélkülözhetik egy bizonyos gondolati szint fölött egymást. Voltaképp az a mozgásirány nyert megerősítést, jutott kiépítéshez, kapott szabad utat Bergson olvasása nyomán Babits gondolkodásában, tudatvilágában, amelyen már addig is haladt. S kései csalódásának magva éppen az, hogy filozófusa csak kijelentette a metafizika jogát, igényét és lehetőségét, mintsem a nagy elődökhöz, s a kor Babits által érzett szükségletéhez mérten meg is valósította volna. Tanulmányából s e kötetből is kihallik annak az érzékelése, aminek ténye egyébként sok tekintetben magával Babitscsal kapcsolatban is fölvetődhet, hogy ti. a filozófia kérdései, s ezeken belül a metafizika kérdései pszichológiára s pszichológiává tevődtek át. „Freud professzor" és „pszichológusai" emlegetésének csipetnyi iróniája mutatja, hogy e tendencia elhatározott, főleg végletes érvényesítése nem szolgált örömére. Mégis, úgylehet, a filozófia s a pszichológia, illetőleg az anthropológia szükségszerű közeledésének érzete volt egyik oka, hogy e művében szinte elemi erővel tört föl Nietzsche-élménye, akit félreérthetetlenül a félmúlt legnagyobb formátumú és hatású gondolkodójának tartott. Tudjuk, már korán s erősen megszűrte egyetemi évei rajongását e filozófus iránt, s A veszedelmes világnézet, s Az írástudók árulása c. híres esszéiben újra meg újra alaposan megrostálta a benne vélt értékeket; de egyben végleg világossá is tette eközben
