Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)
különbözteti meg a modern világnézetet nagyjából (persze ez csak egész nagyjából való megkülönböztetés, melyen belül sok apró, korok szerint változó különbség léphet fel), mondom: az különbözteti meg nagyjából a régi és a modern világnézetet, hogy a régi világnézetek a világ dolgait különállóan jelenítették meg, a tünemények egymást követték, de összefüggésüket a lélek nem ismerte; amiben összefüggést akart észlelni, kényszerítve volt mögéje képzelni valami akaratot, valami Istent, mithológiai lényt, aki azt az összefüggést közvetítse. A tünemények úgy tűntek fel, mint Istennek, mithológiai lényeknek egyes cselekedetei. Maguk a tünemények egymás mellett éltek a régi lélekben, nem érezte a lélek — a természetről való hiányos ismerete folytán talán nem érezte — a tüneményeknek szükséges összekapcsoltságát, és a világnak azt a nagy egységét, amelyet a modern lélek már érez. A modern ember mindent szükségesnek érez és lát, nemcsak a tudós, aki a természettudományokat ismeri, a világnézet ilyen átalakulása létrejött már az emberiség legszélesebb rétegeiben is. Minden tünemény természetesnek tűnik fel, ami azt jelenti, hogy összefüggnek más tüneményekkel, hogy érzi a lélek, hogy semmi se áll egészen külön, hogy szorosan összefügg és logikusan következik egymásból. A világ nagy egysége ez, amely az ember képzettársítását, amely éppen a hasonlatokban jelentkezik, a költészetben sokkal bensőbbé, sokkal mélyebb kapcsolattá teszi, mint a régi ember képzettársítása volt. Nemcsak külső hasonlatokról van szó, általában valami mély kapcsolatát érzi a lélek csaknem minden tüneménynek, s ez jut kifejezésre abban, hogy a hasonlat szerepét mindenkor felváltja a metafora szerepe. Itt nem éppen csak a közönséges ún. hasonlatokat és metaforákat értem, hisz metafora alatt rendesen csak szómetaforákat értenek, pedig az eszméknek is van metaforájuk. Ha egy régi költő pl. a tudomány haladásáról akart beszélni — hiszen még a XVIII. század költői is sokszor egészen a régi költészet módszereivel fejezték ki magukat és oktalanul gyakran találhatjuk ezt a gondolatot így kifejezve — mondom, ha a tudomány látszólag lassú haladását akarta kifejezni, akkor azt hasonlíthatta a bábeli toronyhoz, mely lassan épült s lassan az égig ért. A XVIII. századbeli költő tehát így mondta volna el: mint ahogy régen építettek az emberek egy tornyot, s azt akarták, hogy az égig érjen, éppen úgy építik fel most a tudomány büszke épületét. S ilyféle módon fejezte volna ki magát egy modern költő, Vörösmarty, a Gondolatok a könyvtárban gyönyörű soraiban: Építsük egy újabb kor Bábelét, Míg oly magas lesz, mint a csillagok. S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatok az angyalok zenéjét [. . .] A két dolog nem merev hasonlatként áll egymás mellett, szinte egynek és ugyanannak érzi a költő, még ha minden haladás egyforma, minden az emberi lélek ugyanazon mély ösztönéből fakad, ha a tudományt említettük, ha a modern ember e tudományt tovább és tovább építi, az ugyanaz, ugyanabból a mély ösztönből fakad, mint a régieké, akik a babiloni tornyot elképzelték. Nem éppen csak metaforára kell gondolnunk. Itt nagyon átvitt értelemben kell venni a metafora szót. Ahogy Vörösmarty mondja az EZőszóban írva a rettenetes erőkről, általában a háború utáni rettenetes erőkről beszél:
