Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)
Ezek az Histoire de la littérature anglaise 5 kötetes mü bevezetésében vannak legpregnánsabban kifejtve. Vagyis a művet azért írta meg tulajdonképpen, hogy az elméletet gyakorlati példákon mutassa meg. Amint az igazi tudás, a kritikai tudás objektivitását, impasszibilitását nemcsak célul tűzte ki, hanem bizonyos mértékig talán szenvelegte is. Nem a hazája irodalmát választotta példa gyanánt, mert nem akart elfogulttá válni, hanem egy idegen irodalmat. A bevezetésben az elméletét ő közölte, mielőtt az alkalmazásra rátért volna. Szerinte minden irodalmi mű tulajdonképpen kifejezője az időben valaminek, az írónak, s ennélfogva történeti dokumentum. Az első, amit az irodalmi műből ki lehet bányászni, amit ki érdemes bányászni — mert hiszen szerinte az irodalmi mű nem az egyén rácsodálkozásának valami eszköze, fantáziajáték, nem is elsősorban művészet, ez valamivel több, történeti dokumentum, egy adat a történelemhez —, tehát az első, amit ki érdemes bányászni, az az homme visible, a látható ember. Ha egy írót olvasok, meg kell hogy jelenjen előttem az író alakja, nemcsak az ő alakja, nem is fontos, hogy az ő alakja legyen, hanem az író miliője, azok az emberek, akik az író környezetében éltek, vagyis az a társaság mindenestől, ruhájukkal, felfogásukkal, amelyek korában az irodalmi mű előállt. A látható ember jelenik meg elsősorban az irodalmi műben, s ezt a látható embert keresi Taine szerint a történettudományoknak az első grádicsa, ez az, ami a romantikus korral jött be Európába, s amelynek olyan apostolai voltak, mint Walter Scott, aki a látható embert kereste a múltban, vagy a történettudósok közül Augustin Thierry, Michelet és mások. A második fok egy mélyebb bányászásnak eredménye, a láthatatlan ember, az homme invisible, amely szintén elénk állhat az irodalmi műben. Külső, jellegzetes vonásainak, etnográfiai, kosztümbeli, életmódbeli külsőségeknek rétegein túl meg kell keresni az emberek lelkét. Az irodalmi műveken túl meg kell látni az emberek gondolkodás- és érzésmódját, amint az koronként változik. A történettudománynak ez a magasabb grádicsa testesül meg Sainte-Beuve-ben. A francia kritikának egyik legnagyobb alakja, aki mindnyájunk tanítója, aki először vitte be ezt a történettudományi módszert az irodalmi kutatásba. Mindebből azt látjuk, hogy [Taine] első szempontja ez — amit mi megállapítottunk bevezetésünkben, mint egy kisebb jelentőségű és korlátoltabb szempontját az irodalomkutatásnak — tudniillik a történeti szempont, amely az irodalmat, mint történeti adattárat szemléli : a filológiai szempont. De Taine, mint Sainte-Beuve, áttér a másik szempontra, a pszichologikus, lélektani szempontra. Tudniillik ha már most így keresztüllátható az ember az irodalmon, az csak úgy lehet, hogy az irodalmi mű a természetnek és társadalomnak produktuma, úgyhogy az emberi társadalom éppenúgy létrehozza az irodalmi művet, mint bizonyos vegyi folyamatok létrehozhatnak egy anyagot. Minden lelki tünemény, erény és bűn, éppen olyan produktumok, mint a vitriol vagy a cukor. A moment az olvasmányokban rendszeresített miliő. A race is tulajdonképpen egy nagyon elvont fogalom. Az egyes íróban és írói alkotásban tulajdonképpen faj nem jelentkezik, hanem jelentkezik az egyén, melyek pedig mind egymástól különböznek. Amennyiben itt az egyén jelentkezését faji bélyeggel bélyegezzük, az már bizonyos összehasonlítást feltételez. A faj az egyénekből van absztrahálva, hiszen könnyű — például ha egy íróról tudom azt, hogy az atyja ilyen vagy olyan fajból származott, az anyja ősei között ilyenek és olyanok voltak — akkor könnyű valamely írói tulajdonságát következetesen az egyén faji öröklésére vezetni vissza, de nem szabad feledni, hogy milyen csekély
