Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Lengyel Balázs: A Babits-élmény nyomában

Szabó Zoltánnak tetszett a gondolat, s néminemű segédkezési meg írásbeli munkát is osztva rám, meg is valósította, ma úgy mondanánk „népfrontos" összefogásban. Veres Pétertől Móricz Zsigmondig, Bartóktól Szegfű Gyuláig, Tóth Aladártól Keresztury Dezsőig és Illyés Gyuláig a függetlenség ügyében minden megmozgatható tekintély részvételével. Babitshoz is elment és verset kért. Babits e felkérésre, a Szellemi Honvédelem Naptára számára írta az Ezerkilencszáznegyven című ritka „hazafias" versét, mely már 1942-ben az Athenaeum által kibocsátott Babits Mihály összes Ve?-seiben is cenzúrázva jelent meg, s azóta is nem egy csonkított közlést élt meg. Pedig hát mit mond az Ezerkilencszáznegyven-ben Babits? A magyarnak ezt: „légy büszke békédre e nagy zivatarban". A hazáról pedig ezt az „itt élned halnod kell"-t mondja: Mi minden voltál már nekem, édes hazám! De most érzem csak, hogy mi voltál igazán. Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett. Most érzem hogy sorsom a hazámnak sorsa, mint fához a levél, hulltomig kapcsolva, mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él. Ezekben az években a verseket már csaknem felnőtt fejjel olvasva, jutottam el Babits igazi megértéséhez. És most elmondhatnám, hogy már nem naiv gyerekként, mit jelent nekem a költészete. De ez egy másik tanulmány, nem az élmény kialakulását nyomozó. Hiszen itt nem a mai képemet igyekszem megrajzolni, hanem lépésről lépésre haladva, az egykorit, azt, hogy miként lett bennem Babits Babitssá. És ebben az időrendhez ragaszkodó belső mozgásban, most más lépés következik. Újra valami döntő, valami egy életre kiható: gondolati művének elsajátítása. Esszéinek, tanulmányainak formáló hatása arra a húsz év körüli, már írással próbálkozó olvasóra, aki egykor voltam. Gimnazista, egyetemista Nyugat-olvasóként Az európai irodalom történetét és a Könyvről könyvre írásait már emlegettem. Csakhogy Babits esszé-művét nem lehet a költői mellett mellékesen emlegetni. Ez a más műfajban valami egyenlő nagyságrendű az előbbivel. Jellemzésére esetlen az a vallomás, hogy amiként Az európai irodalom története innen-onnan származó, a legkülönbözőbb életkorban szerzett műveltség-anyagom mintegy elrendezője, helyretevője, kiegészítője és időrendi szálrafűzője volt, úgy voltak Babits tanulmányai, a Gondolat és Írás kötetek, az irodalmi világról alkotott képzeteimnek kialakítói, megpótlói és elrendezői. És az sem elegendő, hogy nemcsak én voltam így velük, hanem a velem nagyjából egyidős írók is, akik később, már negyvenöt után, egymást megismerve, egymásra találva az Újhold körül tömörültünk. Nem elegendő, mert tudott dolog, hogy ez a gondolati mű már két előttünk járó írói nemzedék számára is kiindulópont volt. sőt iskola, melynek első végzős diákjaiból lett például a társadalmi intellektualizmusunkat hathatósan megnövelő, úgynevezett esszéíró nemzedék. Nos, mit kaptam én, aki ezt az iskolát már harmadik generációs diákként jártam ki? Megpróbálom a gazdagságot tételekre egyszerűsítve ismertetni. Kaptam mindenekelőtt egy filozofikus alapozású gondolkozásmódot. Valamit, amiben eleve óvatos árnyaltságra, mai -szóval: dialektikus szemléletre ösztönöz a benne rejlő kétféle elem feszültsége. Ez a kétféle, csaknem antagonisztikus