Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Lengyel Balázs: A Babits-élmény nyomában

elem: egyfelől ész- és értelem-hit, egy megújított racionalizmus, másfelől az ember belső világának, az ösztönök útjának már-már a megismerhetetlen határáig való kíváncsi követése. Babits elsőként írt Magyarországon Bergson nem csekély irodalmi hatású intuíciós filozófiájáról, s tudomásom szerint elsőként írt, 1915-ben freudista regényt, a Gólyakalifát. Ugyanakkor már 1917-ben szintén elsőként mondja ki, amit majd többször is megismétel, hogy az ösztönösség piedesztálra emelése micsoda veszedelem; hogy az egész filozófia-fejlődést milyen sikamlós lejtőre juttatta az ész hatalmának túlbuzgó megkérdőjelezése. A Veszedelmes világnézetben, majd a híres Julien Benda tanulmányban, Az írástudók árulásában a háború elfogadásáért, és a társadalmi (írói) erkölcs megcsökkenéséért a filozófia felől is érveket kapó antiracionalizmust teszi felelőssé, benne látva a főellenséget, például az ösztönösséget dicsőítő fajelmélet megteremtőjét is. S mivel a régi, mechanisztikus észhit és észvallás embertelen mivoltával is tisztában van, ész és ösztön szembenállásának ismeretelméleti problémáját ilyen kikezdhetetlenül fogalmazza meg örökkék ég a felhők mögött című versében: „S mégis hiszek az észben, hogy ameddig elér, hűséges szolgája annak a Valaminek, amit el nem ér . . . Építse életünket [. . .]" Ennél az elvi, filozofikus állásfoglalásnál, mely hatását nem is annyira elméletileg, hanem magában az eltanulhatatlan, mégis példaszerűen előttünk lebegő gondolati árnyaltságban, hajlékony okosságban, sokfelé tekintő, sok szempontot figyelembe vevő fogalmazás-módban fejtette ki, fiatalkori érzékenységembe talán még mélyebben vésődött bele az, amit Babits filozófia és erkölcs, erkölcs és írói felelősség kérdéskörében hirdetett. Korántsem néhány a kérdésről szóló alapvető írására gondolok itt, a már emlegetett a Veszedelmes világnézetre és Az írástudók árulására, bár ott összegeződnek a legpregnánsabban, hanem az egész művét (gondolatit és költőit) átható írói felelősség-tanra. Igaz, Babits Bendát idézve mondta ki először azt, amit később többször is megismételt, például a Bergson vallása című tanulmányban is, hogy a filozófia kérdésének lényege a mi korunkban erkölcsi jellegű. (Hogy igazolta ezt később, milliók halálával az idő!) És azt is ott hirdette meg Bendával egyetértve, hogy az érdekek és csoportok fölötti, egész emberiségre érvényes erkölcs az írók és írástudók mintegy hivatásukkal járó problémája. Az ő dolguk vagy az ő dolguk volna, irányjelzőként az általános emberi igazságokra mutatniuk. Kívülállva a mindennapok vásárán, bizonyos távoltartással és „bensőből vezérelt" függetlenséggel. Ha Babits költői művének állástfoglaló híres verseire gondolunk, a Fiatal katonára, a Húsvét előttre, a Fontissimóra, a Csonka Magyarországra („Én sosem mondtam: »Dönt majd az erőszak\« — most mondhatom: »Nem! Nem!«") vagy a Jobb és bal címűre, és a sort hosszan folytathatnánk egészen a Jónás könyvéig, akkor világos, hogy fejére nem kevés veszedelmet kihíva, a hatalom nem csekély megtorlását elviselve, költőként mindig is azt követte, amit esszéiben a harmincas évektől kezdve meghirdetett. Legföljebb az erkölcsi állásfoglalás igénye és az írói szuverenitás hangsúlyozása aszerint lett művében egyre fontosabb, aszerint kapott egyre nagyobb hangsúlyt, ahogyan az európai politika egyre inkább jobbra tolódott s a hitleri ideológia egyre vésztjóslóbban terjedt. Ahogyan az emberségen — József Attila szavával — egyre inkább szörny államok iszonyata rágott. Azt a bizonyos „vétkesek közt cinkos, aki némá"-t nem a János könyvében fedezte fel, nem csupán onnan véste az agyába a kortárs Babits-olvasó. Bele volt az írva többszörösen, folyamatosan az egész költői és gondolati életműbe, mely a harmincals években szerzett tapasztalatom szerint — és ma sem