Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Taxner-Tóth Ernő: „Költő szemeddel többet lelsz te..." (Babits esszéi költőelődeiről.)
Szó sincs róla, hogy Babits Vörösmartyja a világ dolgaiból kimaradni akaró, a mindennapok kérdéseit megvető személyiség lenne. Már a Waldapfellel vitázó Vas István kiemelte, mennyire „döntőnek érezte Babits Vörösmarty hazafiságát, harcos humanizmusát, hitét az emberi haladásban és bekapcsolódását a reformkor nemzeti életébe [. . .]" 70 Babits így kezdi a költő jellemzését: „Neveltetésénél fogva szerény és munkás fiatalember volt, születésénél fogva nagy energia, aki éber, ifjú szemekkel nézett az életbe és leste, hogy az élet mit vár tőle, az energiától. Aktív szellem volt; férfi; az élet pedig pezsgett körülötte, egy felébredt, felifjúit nemzet élete, eleven pezsgés, eleven munka, megfogta magának . . . Később, mikor nagy filozófiai kérdések bántották, ez a dolog teljesen öntudatossá vált benne: Előttünk egy nemzetnek sorsa áll: Ha ezt kivittük a mély süllyedésből Köszönjük, ó sors, áldomásidat: Ez jó mulatság, férfi munka volt" 71 A feudális gondolkodásban oly mélyen megvetett polgárerény, a munka Vörösmarty tevékenységének és költői filozófiájának egyaránt sarkpontja Babits fölfogásában. A munka, a szorgalom juttatja Vörösmartyt ahhoz a tudáshoz, amelynek birtokába lázadnia kell e régi világszemlélet korlátai ellen. Mivel azonban lázadása eltávolítja a mindennapi világtól, a korabeli valóságtól, „a lázadás tetőpontján, a makacs és erős lélek, aki annyira ragaszkodott munkájához, észrevette, hogy kisiklott a munka alól. Mi hozta eszébe? Először a külső kötelesség [...]" — mondja Babits 72 (külső kötelességen a megélhetés kényszerítő erejét értve), aztán a történelmi felelősség átérzése, teszi hozzá. Vörösmarty következő nagy konfliktusát abból vezeti le, hogy a világ régi típusú hazafias költeményeket vár tőle, ő pedig — új, messzebb tekintő szellemi álláspontra emelkedve — valami mást keres. Ennek a „másnak" a legkiteljesedettebb művészi példáját látja Babits a Csongor és Tündében, amit „még senki sem méltatott igazán, — bár Kölcsey érezte benne a nagyot". Ujabb belső Összeütközésnek fogja föl, hogy a költő pályája 1832-ben csúcspontjához jutott. Miközben tiltakozik Gyulainak a költő ezutáni műveit lebecsülő állásfoglalása ellen, rámutat, hogy Vörösmarty úgy érezte, „tetőponthoz jutott [. . .] És ez szomorú érzés volt." 73 Eztuán merül föl újból Csongor drámájának egyik alapvető tanulsága Babits gondolatmenetében: a végtelen elérhetetlen, Tündérhonba nem lehet eljutni, a mindenséget nem vehetjük birtokunkba. Vörösmartynak a merengőhöz intézett szavait idézi: „Ne nézz, ne nézz hát vágyid távolába / Egész világ nem a mi birtokunk." Innen jut az életmű központi gondolatának tartott sorokhoz : Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért, Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. 70 Vas István: i. m. 43. 1. 71 Babits Mihály: Az ifjú Vörösmarty. I. m. I. k. 210—211. 1. 72 Uo. 217. 1. 73 Babits Mihály: A férfi Vörösmarty. I. m. I. k. 231. 1.
