Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Taxner-Tóth Ernő: „Költő szemeddel többet lelsz te..." (Babits esszéi költőelődeiről.)
sért, de elfogadhatatlannak minősíti az „ortodoxok" ellaposított ítéleteit, nagyhangú bálványozásai és belemagyarázásait is. 34 Noha 1923-as verse, a Petőfi koszorúi bátor kiállás volt az „igazi" Petőfi mellett; az előtte elhangzott előadás árnyaltabban és finomabban, ünnepélyesebben és tiszteletteljesebben, de Babits régi Petőfi-képét tükrözi. Az „ősköltőét" (Földessy Gyula szava), a primitívet és naivét, a magyar történelem Homéroszáét. Ez utóbbi hasonlat jelzi azt, ami az előadásból világosan ki is derül, hogy a naivság fogalmát ekkor minden lebecsülő jelentés árnyalat nélkül, Schiller, illetve Nietzsche fölfogásában használja. Itt már egész gondolatmenetéből hiányzik minden Adyhoz visszavezethető fenntartás. Hangsúlya most azon van, hogy az egészséges, ép lelkek „tiszta tükrök: fény a fény bennük, homály a homály; egyenes az egyenes, és görbe a görbe [. . .] Tiszta rezonancia ő; nem a titkosan hullámzó tengerszem, hanem az alföldi tó, melynek minden mozgása nyíltan és csalhatatlanul követi az időjárást. Mily őszintén kacag azon, ami nevetséges! Mily őszintén nekibúsul mindenen, ami szomorú!" 35 Ezen a ponton bontakozik ki Babits Petőfi-komplexusának egyik alapvető fontos tényezője: a primitívnek nevezett költészet — talán természetes — látó és láttató képessége iránti irigysége. Irigyli Petőfit, akit egészséges gyermeknek tekint, mert „néz, bámul; minden érdekli; örül a világnak. Az egészséges ember: nyílt szemű. Nem foglalkozik az folyton önmagával, nem a maga bajánjaján rágódik örökké." 36 Ez a motívum már a Petőfi és Aranyban felbukkant ugyan, de ott elfedte, hogy — legalább némileg — azonosította magát a dekadens és l'art pour l'art irányzatok modern költőivel, s Aranyt is azért érezte magához közelebb, mert érzékenyebbnek, önkínzóbbnak és elmélyültebbnek találta. Babits lényegében Petőfi — gyakran megtévesztő — könnyedségét, a benyomásokra, élményekre, kérdésekre gyorsan és egyértelműen válaszolni tudó képességét, kétely nélküli hitét irigyelte. Nyilván eltúlozta a maga költői és gondolkodói gyötrelmeit, de egész költészete a tanúság rá, hogy kétségei valóban embertelenül sokszor tették próbára idegeit és meggyőződését. Nem véletlen, hogy az igazi elégtételt végül a franciáknak szóló magyar irodalomtörténetben adta meg Petőfinek. Az egyszerűség és könnyedség ismételt megállapítása mellől itt már hiányzik minden fenntartás. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Petőfi nem volt sem korlátolt, sem műveletlen, „csupán egy aktuális forradalomnak politikai költője." Sőt: „a nemzeti forradalom dalnoka, ideális szocialista és anarchista: s nincs a világirodalomban költő, kinek lelke előtt az Emberiség álmait vezető tűzoszlopok oly tiszta és egyszerű fénnyel ragyognának, el nem födve a Valóság ködétől vagy a Lehetőségek korlátjaitól. A naiv és isteni fiatalság látnokian konkrét idealizmusa ez; melyhez képest Shelley határozatlan álmodozó. Heine hitetlen cinikus, Hugo színészi pozőr." 37 Babits egyetemista korában írta Aarany mint arisztokrata című tanulmányát. A kihívó cím világosan jelzi az egész Arany-kérdés megközelítésének a központi hajtóerejét: az ifjú költő dühös lázadását a népies iskola ellen. Min34 Babits Mihály: Petőfi és Arany. I. m. I. k. 161—162. 1. 3 > Babits Mihály: Petőfi. In: Esszék, tanulmányok I. k. 724—725. 1. 38 Uo. I. k. 724. 1. 37 Babits Mihály: Tanulmány a magyar irodalomról. In: Esszék, tanulmányok II. k. 192—193. 1.
