Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Taxner-Tóth Ernő: „Költő szemeddel többet lelsz te..." (Babits esszéi költőelődeiről.)

denekelőtt tőlük akarja „szentjét'"

38 elvitatni. Itt is kifejti, amit Boldog világ című esszéjében 1912-ben megismétel: Nem igaz, hogy „a legnagyobb költő, a legigazabb költő maga a nép". Nem igaz, hogy az „x.. .-i kántornak több privilégiuma, hogy jó verset írhasson, mint akár egy tudós humanistának — ha ugyan a versben tényleg költészetet, új benyomások szép kifejezését keressük és nem etnográfiai ismereteket".

39 1918-ban ugyan több megértéssel szól a népköltészetről azonos című írásában, s elismeri, hogy „Nemcsak a könyvekben rejlik a kultúra. Kultúra van a nyelvben magában, az ősöktől öröklött beszédmódokban, közmondásokban, kultúra van a régi szokásokban, vallási és babonás hagyományokban. [. . .]" Arany János ugyan a műveltség és tudás által lett azzá, aki, de a műveltségnek nemcsak előnye van, hanem hátránya is: „az erőből elvesz."

40 A Babits—Juhász—Kosztolányi levelezés tanúsága szerint az Arany költészete iránti érdeklődés és vonzalom nem volt költőnk privilégiuma: mind a hárman osztoztak benne, de Arany nevét ő említi elsőnek — és a legtöbbször.

41 Arany Jánosban elődöt láttak, Juhász Gyula róla is írta szakdolgozatát. Babits úgy vélte, a legmodernebb törekvések is hozzá vezethetők vissza. Ha nem is mindenben meggyőzően, de igen határozottan fejtette ki már Szekszárdról 1904. szeptember 14-én írott levelében Kosztolányinak: „És ha ön éppen Arany Jánost emlegette a dekadensek ellen: én azt mondom: könnyű volna bebizonyítanom, hogy Arany János és főleg a nyelve (és ha az, akkor már ő is) — dekadens. De most talán nem érdemes keresnem utána, és idéznem érte; ön maga is, minden fáradság nélkül fog találni, és nem kivételképpen, a mi legnagyobbunk legszebb lapjain sokkal merészebb és radikálisabb sorokat, mint akár a Rimbaud »színes magánhangzói^, ön el fogja találni, mit értek, bár megmagyarázni nem tudom, vagy most legalábbis lusta vagyok rá; hogy a költészet lényege ugyanaz, ami a dekadenciáé. S nem hiába kerestek némely dekadensek igazi dekadens kifejezéseket a klasszikus ókorban — klasszikus és dekadens nincs is oly messze."

42 Érdemes ebben külön is aláhúzni Arany nyelvének a csodálatát, s ezen keresztül a költészet nyelvteremtő szerepének a hangsúlyozását. Valamivel később egy Juhász Gyulának írott levelében (Szekszárd, 1905. aug. 5. előtt) Balázs Bélával vitázik, aki valahol azt mondta, vagy írta, hogy Arany „jól tud magyarul". Babits szerint viszont: „Magyarul kétségtelenül egy már meglevő nyelvet jelent — volt már sok magyar nyelv a Hfalotti] B[eszed] óta; de Arany apánk ezek egyikén sem írt két sort se igen (legföljebb prózát). Honnan tudjuk hát, hogy jól tudott magyarul? Nem magyarul írt, hanem aranyul; új nyelvet csinált magának, mely bármely konvencionális magyar nyelv szempontjából bátran hibásnak, rossznak mondható. Hogy lehet mégis, hogy ő jól tudott magyarul?"

43 A felületes olvasó ma is úgy véli, Arany a köznyelven írt, mégpedig igen egyszerűen. Babits tagadja ezt, mert úgy látja, „szentje" ebben sem volt utánzó, hanem eredeti nyelvteremtő zseni, aki páratlanul tömör nyelvet teremtett, amelynek lényege nem egyéb, „mint folytonosan új szószomszédságok sűrűsége, tehát lénélküliség, kifacsarhatatlanság, a citromságnak ellentéte [. ..] 38 BJK 54. 1. Kosztolányinak írta 1904. november 17-én: „...ilyen szentjeim most Spinoza, Nietzsche. Arany [. . .1 Arany, akit legjobban irigyelek a világon [. . .]" 3D Babits Mihály: Boldog világ. In: Esszék, tanulmányok I. k. 266. 1. 40 Babits Mihály: Népköltészet. In: Esszék, tanulmányok I. k. 520—522. 1. 41 „Igaz itt áll előttem ön is [. . .] kezében könyvvel (Arany és Komjáthy?) [. . .]" — irta Kosztolányinak. BJK 9. 1. « BJK 41. 1. 43 BJK 93. 1.