Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

Utószó

UTÓSZÓ A Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében tekintélyes és értékes helyet foglalnak el Jókai Mór kéziratai, könyvei, tárgyi emlékei; ezek állandó s időszakos kiállításokon kerültek a nagyközönség elé. A kiállítások széles körű látogatottságán elgondolkozva, sokszor juthattak eszünkbe Ady 1912-ben megfogalmazott ihletett szavai: „Mert Jókaira olyan reneszánsz vár, olyan biztos, olyan isteni, mint amilyet csak a művészet kevés fenomén ja várhat és kap is mindig meg." (Disputa, Nyugat 1912. február 1.) Valóban, az utolsó húsz esztendő mélyenjáró, egyúttal igen mozgalmas Jókai-reneszánszot hozott magával. Nagy elbeszélőnk java alkotásainak új kiadásait százezres példányszámban igényelte a megnövekedett magyar olvasóközönség, ám a film, a rádió, a televízió sem fukarkodott életművének tolmácsolásával. Nem volt, nem lehetett hatástalan mindez irodalomtudományunkra sem, sőt néhány jelentős irodalomtörténész — kivált Barta Jánosra meg Sőtér Istvánra gondolunk — sokrétű érveléssel ritkította-gyengítette a nagy romantikushoz tapadt évszázados előítéleteket vagy frissebb dátumú dogmatikus tévedéseket. A kutatók, szintézist építők lendületét csak növelhette az a tudat, hogy kortársi prózánk, zenetörténetünk, nyelvészetünk jelesei szintén Jókai buzgó olvasójának és tisztelőjének vallották magukat. Hosszabb felsorolás helyett legyen elegendő itt Illés Endre, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szabó Magda, valamint Szabó Pál esszéire, olvasónaplóira hivatkoznunk; nyelv-, illetőleg zenetudományunk olyan elhunyt kiválóságait említenünk, mint Bárczi Géza, Szabolcsi Bence. Több mint ötven éve nem jelent meg tanulmánygyűjtemény Jókairól, s ez egymagában is indokolttá tenné vállalkozásunkat, hiszen a többszerzős munka változatosságát nem pótolhatja az egy tudós látószögéből készült monográfia, vagy a szakfolyóirat mégoly gondosan szerkesztett emlékszáma sem. Tegyük hozzá: Jókai előtt a centenárium idején — 1925-ben — sem tisztelgett méltóképpen a literátus közvélemény, az akkori gyűjteményes kiadványok legalábbis ezt mutatják. A Körösi Henrik szerkesztette budapesti Jókai Emlékkönyv (Jókai emlékkönyv, Rákosi Jenő előszavával, Bp. 1925.) éppúgy felületesen összeállított, alkalmi kötet, mint Alapy Gyula és Fülöp Zsigmond komáromi (komarnói) publikációja ugyanebből az esztendőből, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület kiadásában. Üj összefüggések, frissebb értékelési szempontok után egyikben sem kutattak, s ugyanily reménytelen lenne rendszeres filológiai adatfeltárást vagy műelemzést várnunk a szerzőgárdától. Holott egyik könyv tartalomjegyzékéből sem hiányzik a kor ismertebb esztétáinak, irodalomtörténészeinek (Császár Elemér, Gyulai Ágost, Körösi Henrik, Pintér Jenő, Sikabonyi Antal, Zsigmond Ferenc) neve, a szépirodalmat többek közt Herczeg Ferenc, a vallásos nézőpontú filo-