Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

Utószó

zófiát pedig Ravasz László képviseli. A már akkor is jól ismert megállapítások helyenként lendületes előadásán, időnkénti találékony variálásán leginkább a komáromi munka két tanulmányírója, Bognár Cecil meg Takáts Sándor megy túl. Előbbi írónk árnyalt lélekrajzát nyújtja, s voltaképpen Jókai hajlamairól, ösztönös magatartásformájáról van szó a neves történész írásában is, amely ezt a címet viseli: Jókai, a jó kertész. Takáts közeljár ahhoz, hogy a Jókay-család Duna-szigeti kertjében fölfedezze a pályakezdő művész egy archetípusának mondható élményét: a magányt, védettséget biztosító, víz körülölelte meghitt természeti környezetet. Joggal állítható, hogy Bognár Cecil, Takáts Sándor (s a monográfiaíró Zsigmond Ferenc) vágta csapáson halad tovább Az élő Jókaiban közreműködő kutatók egy része: ők is a mester belső világát elemzik. Éppúgy ezt teszi Sőtér István, mint Mezei József, Németh G. Béla vagy Bori Imre. Módszereik azonban differenciálódtak az elődökéhez képest: kevésbé biografikus a látásmódjuk, inkább a regényeket vallatják, a múlt század eszmetörténetét tekintik át, semmint a hétköznapi körülmények közt élő Jókai Mórral foglalkoznak. Nem a krónikás adatok vezetik tollúkat, hanem a művek összességéből kiolvasható egyéniség szellemi ismertetőjegyei. A változatlannak vélt Jókai hagyományos hipotézisével szemben Bori Imre az átalakulás mozzanatait hangsúlyozza: feltárja kései prózájában a századvég (sőt a XX. század) kollektív lelki képleteinek, élénkülő művészi kísérletezésének hatását — vagy inkább párhuzamait. Színikritikák, drámák hosszú sora mutatja, mennyire vonzotta elbeszélőnket a színház világa. Sokkal kevesebben tudják azt szakkörökben, hogy regényeit is meglehetősen gyakran színezik a reformkori vígjátékok helyzetei és típusai, amint ezt Fried István bizonyítja kötetünkben. Legviharosabb, legtartósabb sikereit mégsem vígjátékaival — még kevésbé népszínműveivel — aratta, hanem Az arany ember dramatizálásával. Ez az adaptáció hálás témának bizonyul ezúttal a színháztörténész Cenner Mihály számára, mert nem kisebb rendező s egyúttal színigazgató támogatta benne a szerzőt, mint Paulay Ede. Ha Paulayt, az ízig-vérig színházi embert le tudta bilincselni Jókai alapvetően epikai géniusza, könnyű elképzelnünk, milyen elemi erejű hatás sugárzott ki tehetségéből a kortárs prózaírókra, sőt a XX. század kezdetén föllépő fiatal utódokra. A témát Nagy Miklós világítja meg. Solymossy Sándor (1864—1945), illetve Simonyi Zsigmond (1853—1919) úttörése óta etnográfiánk és nyelvtudományunk kitűnőségei nem csekély érdeklődéssel fordultak Jókai munkássága felé. E tudománytörténeti sort gyűjteményünkben Sándor István és Fábián Pál folytatja. Az irodalomtörténész-folklorista Sándor Istvánt az író adomagyűjtése, adomát transzponáló leleménye foglalkoztatja. A nyelvtudós nem a stilisztát méltányolja Jókaiban — ezt új vonatkozások feltárásával tette meg a közelmúltban Bárczi Géza, valamint Tompa József —, hanem a nyelvfejlődés korszakos jelentőségű alakját. Nyelvében kiegyenlítődött a népiesség széles színképe, a nyelvújítás meg annak ellenhatása, szintézise következményeiben elér napjainkig. Petrovics Elek, a kitűnő múzeumigazgató, művészettörténész szentelte az első igényes cikket írónk képzőművészeti kísérleteinek 1925-ben. Jelentősen bővültek azóta ismereteink e téren, ám a szakemberek érdeklődése főként a Kecskeméten jogászkodó „Móric öcsénk" festményei, majd az évtizedekkel későbbi noteszbeli rajzok felé fordult (Kampis Antal, Vayerné Zibolen Ágnes). Ezért újszerű kötetünkben E. Csorba Csilla célkitűzése: Jókai 1849-ben Tardonán készült önarcképeit ismerteti, nem feledkezve meg a valószínű mintákról. Szinte gyer-