Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

mond regényeit oly komoran gondolativá teszi — igazi és mélyen átélt, válságokat magukban rejtő magatartások és élethelyzetek összeütközései. Az előbbi problémához pedig annyit, hogy nem fekete-fehér jellemek csapnak össze Jókai legjobb regényeiben, még csak nem is tézisek szócsövei, hanem olykor a magyar, máskor a világirodalomból ismert, megint más alkalommal a magyar valóságból, ritkábban olvasmányaiból vett figurák stilizált másai. Viszont ezeket olyan eredeti látásról tanúskodó, többségükben egyedi helyzetben láttatja, hogy a típusalakok — a nem különleges, hanem szerencsés kézzel megrajzolt vagy szellemesen kiélezett, esetleg a mese nyugodt menetéből következő helyzetben — felejthetetlen egyéni jelleget kapnak. Jókai ezt nem meghökkentő módszerekkel éri el, hanem viszonylag korán kialakult regénytechnikájának következetességével. Már Arany János célzott arra, hogy Jókai elbeszélő művészete annyi erőt, kellemet és varázst sugároz, „amennyit csak legjelesb elbeszélők műveiben találunk. Egyszerűség, fiatal kedv és erő, az úgynevezett «verve», merészség, könynyű haladás s végre az eredeti gondolatmenet oly igéző hatalmat gyakorolnak az olvasóra, mint a nép kedves regéi." S még egy mondat Arany gondolatmenetéből: „Ugyanazon tárgy, ugyanazon renddel előadva más ajkain érdektelenné válik, míg az avatott szájából ismételve is örömest halljuk". (Szépirodalmi Figyelő, 1861. május 6.) Ez azt is jelenti, hogy Jókai ereje elbeszélő művészete, azaz az író közvetlen kapcsolata az olvasóval. Az eseményeket, a szereplőket az író szemével nézzük, az ő kommentárjait halljuk, s az íróból feltörő lírával találkozunk a regények lapjain, mint ahogy a humor is abból a magatartásból táplálkozik, amelyet az író tanúsít az eseményekkel, a szereplőkkel szemben. Később, Jókai idősebb korában sem változik lényegesen az író viszonya az elbeszélt eseményekhez. Amikor megteremti regénybeli vitapartnerét (pl. A három márványfejben a kritikust), akkor e vitapartnert is az író által kreált és nem tőle függetlenedett alakként foghatjuk föl. Ennél messzebbre jut Jókai az Egy hírhedett kalandor ... c. (nehezen írjuk le: regényében, inkább:) elbeszélésfüzérében. Itt Jókairól inkább a bahtyini megállapítások idézhetők, hogy ti. a prózaíró nyelve lényegében azt a távolságot is kifejezi, amely a regényíró és a regényt elbeszélő (a narrátor) között létezik, „a szerző ilyen esetben nem szolidáris maradéktalanul az éppen használt szavakkal, ezért sajátos — humoros, ironikus, parodisztikus stb. — hangsúlyokkal jelzi távolságtartását..." (Bahtyin: A szó esztétikája, Bp. 1976. 213.) Általában Jókai az elbeszélő, a narrátor, a kommentátor; ennek ellenére olykor észre kell vennünk a Jókai-regényekben a stilizálást, mint rendező elvet. Nemcsak a forrásul vett események szabad alakítását figyelhetjük meg (ebben nem különbözne a többi regényírótól, hiszen az ún. realista regény is a megfigyelt, hallott, olvasott, tanulmányozott „valóság" egy bizonyos szempontú transzformációját végzi el). Jókai regényírói álláspontja szemszögéből olyan figurákat rajzol, akik egy adott konvenciórendszerbe illeszkednek. Ez a konvenció-rendszer nem feltétlenül az adott társadalmi és társasági rendszer elfogadásából eredeztethető, nemegyszer irodalmi konvenciók továbbélését tapasztaljuk. Jókai számos regényében történelmileg korábban kialakított típusokat emel a jelenvaló típusok szintjére; olyan nemzeti irodalmi jelenségeket gyűjt össze, ütköztet meg vagy éppen tömörít, amelyek egy korábbi történelmi korszakban keletkeztek. Többnyire a reformkori, illetve az 1800—1848 közötti időszak típusait állítja regényei szereplői közé. írói módszere azonban nem e korszaknak magyar regény- és novellaíróiéval azonos, tehát nem Fáy Andráséval, Jósika Miklóséval vagy Kovács Páléval. Sokkal többet sajátít el az 1830-as, 1840-es évek francia romantikájából (Hugóból és E. Sue-ből), illetve a reformkori