Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)
Még a századfordulón — tehát a második házassága után is — 1848-as emlékei közt őrizte Laborfalvi Róza arcképét, amelyet Barabás Miklóstól kapott hozományul. (Az én életem regénye, HhM 5:187.) 1848 júniusában végleg elköltözött Petőfiéktől, s gyors egymásután váltogatta szálláshelyeit. Előbb a Hatvani utcában a Nemzeti Kaszinó és a Vas-ház között bérelt kétszobás garzont (A tengerszemű hölgy, JKK R 55:68.). Gyakran kísérte el Laborfalvi Rózát a Svábhegyre, az Eötvös-villa melletti vendégfogadóba (Bródy Sándor: Jókai otthon, Uj Idők 1905; Politika 1848). Újévkor „lefegyverzett lélekkel" menekült Debrecenbe. Legkedvesebb relikviái közé tartozott a debreceni gondokat idéző „kormos vaslábas", melyet Laborfalvi Róza „gyönyörű antik ezüstjei" között őrzött. (Hegedüsné 53.) Az 1882-es „hordozáskor" maga csomagolta be, mert nem merte másra bízni. (Uo. 316.) Egy ideig eredménnyel óvták a debreceni „kávéőrlő malmot" is, mellyel sokszor darált Jókai. (Az én életem regénye, HhM 5:49.) 1849 áprilisában tért vissza Pestre a Szabadsajtó utcába. A májusi bombázáskor, a „nagy rémület idején" elmenekültek a Stáció utcába László József színészbarátjához, s miután ott sem érezték magukat biztonságban, egy asztalosnál béreltek házikót. Később Nyáry Pál hívására költöztek Nyáregyházára. Jókait azonban hamarosan visszacsalogatta Pestre a „kalamáris", mert lapot kellett szerkesztenie. (Az én életem regénye, HhM 5:105.) Június elején Szegedre, majd Aradra menekült a kormánnyal. A relikviák bizonyos esetekben az ajándékozó politikai állásfoglalását is illusztrálhatják. Míg Petőfi,„Bem által megkoszorúzottan" harcolt, s míg a békepárti vezetők Görgeyvel kacérkodtak, addig Jókainak Damjanich volt legkedvesebb hadvezére, anélkül, hogy akár Görgey, akár Bem katonai rátermettségét elvitatta volna. 1891 őszén a szabadságharc emléktárgyainak kiállításán — 43 év után — látta meg „Damjanich kardját", melyet „tisztelete jeléül" ő ajándékozott a győztes hadvezérnek — Jókay Jolán szerint a nagysarlói csata után. (VIII. 76.) Jókai eltérő időpontról írt visszaemlékezéseiben: „Volt egy jó tenyérnyi széles damaszk pengéjű kardom, melyet az én jó sógoromtól, Vály Ferenctől kaptam ajándékba, ki hajdan tanárom volt, most (1848—49) pedig honvédtűzér Komáromban. Ezt a kardot én a szolnoki csata után elküldtem Damjanich tábornoknak. (Sükey Károly honvédhadnagy vitte el neki.) Így legalább a kardom harcolt, ha magam nem is." (Az én életem regénye, HhM 5:124.) Jókai visszaemlékezéseit hitelesíteni látszik, hogy Vály Ferenc az Attila-huszároknak is ajándékozott egy kardot. (Komáromi Értesítő, 1849. augusztus 5. 195.; JKK CB 3:1094.) Majdnem bizonyos, hogy az édesapjától maradt ránk az a kihúzható látcső, amellyel 1849 májusában a Duna-parton nézegették a várvédő Heinrich Hentzi tüzéreit, a lőréseken leselkedő ágyúcsöveket és a bombavető mozsarak pusztítását (Uo. 99.). Jókai relikviái közt találtam két vas ágyúgolyót is. Ezeket Károly bátyja, Eszter nővére és Váli Mari gyűjtötte össze a július 2-án lezajlott győztes szőnyi csata után. (Váli Mari 85.) Mert a komáromi család is ragaszkodott a híres emlékekhez. 1849 őszén Csortos István — Károly apósa — Ujházy Lászlótól, a komáromi kormánybiztostól vett meg egy kocsit négy lóval. Váli Mari kiadatlan sorai szerint: „Nem volt ez a jármű ruganyos, csak a hátsó ülése volt úgy elkészítve ruganyos üléssel, mint egy kis pamlag. Később csakugyan kis pamlaggá lett átalakítva ez a történelmi nevezetességű kocsiülés és még ma is mint érdekes bútordarab ékíti Ihász Lajosné sz. Jókay Etelka lőrincei szalonját." (Petiné I. 96-b.)
