Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)
Jókai hagyatékában maradt fenn a Petőfit ábrázoló s elefántcsont faragással díszített pecsétnyomó. Bujdosása idején még a megélhetést biztosító aranyakat is szabadságharcos emlékként őrizte meg, 1849 októberében írta az édesanyja: „takargatunk még az utolsó szükségünkre néhány aranyat, sokszor elakartuk adni [...] most neked küldünk hetet". (JKK Levelezés 1:88.) 1849. november 11-éről maradt fenn egy „nyugtatványa" hét aranyról, melyet „szeretett Károly bátyjától" vett fel. 1893ban Az én kortársaim című visszaemlékezésében írta : „Mikor [.. .] a Bükk rengetegeiben lappangtam [. . .] küldött nekem [Károly] öt magyar aranyat, meg egy muszka grammatikát. Az öt magyar aranyat még most is őrzöm, hanem a muszka grammatikát; azt bizony — sajnálom —, hogy elvesztettem." (Az én életem regénye, 167.) Élete végéig megtartotta azt az útlevelét, amelyet 1849. december 24-én Kovács János névre állítottak ki. A szabadságharcot idézte az ótdolláros Kossuthbankója és az íróasztalára állított kis Kossuth-szobra is. Míg az Enyim, tied, övé c. regényben szereplő Aldorfai Ince órája „csábító, ingerlő, búbánatban bujkáló dallamot" játszott: „Du hast mich nicht geliebt" (JKK R 30:237.), addig Jókai balatonfüredi falióráján ma is felcsendül a komáromi Klapka-induló. Az ő dolgozószobájából kerültek a Petőfi-gyűjteménybe a francia forradalmárokat ábrázoló képek, amelyek 1847-től a költő lakását díszítették. Jókai a Politikai divatok, A tengerszemű hölgy c. regényben, illetve Az én kortársaim és a Melltű és gyűrű c. írásában is felsorolta, milyen képek voltak Petőfi szobájában: Danton, Desmoulins, Marat, Madame Roland, Robespierre, Saint-Just. Ezek mellett szerepelt Petőfi kedvenc költője, Béranger. Szendrey Júlia leánya ajándékozta a Petőfi Háznak a költő autográf feljegyzését a francia forradalom nevezetes szereplőiről. Születésük és haláluk dátumával következnek egymás alatt azok a forrdalmárok is, akiknek arcképét a szobája falára akasztotta Petőfi. A császári hatóságok 1849 februárjában a költő ingóságaival együtt ezeket a képeket is lefoglalták. 1851-ben visszaadták az arcképek egy részét, de a forradalmárokét visszatartották. Ezek a képek a század végén tűntek fel ismét. 1899-ben írta Jókai, hogy Petőfi „dolgozószobájának falait az első francia forradalom vezéralakjainak remek kőrajzú arcképei ékesítek. Ezek az arcképek most is megvannak nálam; Petőfi utolsó útja előtt házigazdájánál hagyta azokat, a derék hazafi Nagy Józsefnél, a kinek a fia volt Nagy Imre, a Nemzeti Színház megsiratott nagy drámai művésze, ki halála előérzetében az ereklyéket nekem adományozta." (Az én életem regénye, HhM 5:42—43.) Nagy Imre 1893. szeptember 5-én öngyilkos lett. Felvilágosítása nyomán Jókai visszaemlékezése is pontatlan. Petőfi nyilván nem adhatta át 1849-ben azokat az arcképeket, amelyek hivatalos dokumentum szerint 1849 februárjában is és 1851-ben is a császári hatóságok kezében voltak. Kétségtelen, hogy Jókai szobájának a század utolsó évtizedében készült enteriőr fényképén látszanak is a „forradalmárok", bár minden kétséget kizáróan éppen Béranger ismerhető fel. Ezek a képek később Nagy Bella szobájába kerültek. Lehetséges, hogy el sem készült — vagy a hathalmi relikviákat szaporítja — Jókainak az a botja, amelyet 1863-ban a börtönben szándékozott kifaragni. Váli Mari szerint Jókai mondta a következőket: „Itt ez az alak egy haldokolva fekvő honvédet fog ábrázolni, mellette hever majd a láncos golyó, mely fáradt volt bár,
