Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében

mikor Mátray Gábor lapja, a Regélő, a Különfélék rovatában Mulattató címen összefoglalt adomák közt a szerény történetet közzéteszi: „X tanuló megírta apjának, hogy másik évre is megmarasztották a most végzett iskolai osztályban. Az atya nagy örömmel dicsek vék szomszédainak, hogy fi ját annyira szereti tanítója, másik évre sem bocsátja-ki maga mellől." (Regélő 1839. december 29.) A szerény szöveg éveken át magános képviselője lesz e műformának Jókainál. Pedig a táblabíró-világ, a Széchenyi-kor, a komáromi, pozsonyi, pápai, kecskeméti nemesi-polgári társaság adomái nyilván végigkísérik ifjúságát, s emlékezetében is elraktározódnak; erről alkotásai mellett két évtized múltán szerkesztett gyűjteményei is tanúskodnak. Írónkat azonban érzékeny, zárkózott természete, szentimentális-romantikus olvasmányokon nevelődő ízlése sokáig gátolják a jókedv ez apró műfajának értékelésében. Így érthető, hogy az Erdélyi-gyűjtemény kiegészítését sürgető felszólalásában az adoma műfaja említetlen maradt, csak a Csalóka Péter-féle adomafüzér említésével utal kimondatlan s akaratlan e műfajra. Annyi kétségtelen, hogy Jókai ekkor aligha gondolt rá, hogy az igénytelen műforma további munkája során szerepet kaphat. Az a benyomásunk, hogy az adoma iránti érdeklődése fokozatosan bontakozott ki, párhuzamban írói és szerkesztői pályájával. Szerkesztői munkája szükségszerűen ébreszti rá e népköltészeti és irodalmi, élőszóban és írásban egyaránt élő és hódító, szellemes-tréfás apró történetkék jelentőségére, ösztönzi ezeknek megbecsülésére és gyűjtésére; szépirodalmi alkotómunkában pedig e műfaj nemcsak témák, motívumok kifogyhatatlan bőségű forrását nyitja meg számára, nemcsak invenciójának és képzeletének nyújt indításokat, hanem hatása emberes társadalomlátásának, művészi jellemző és komponáló készségének fejlesztésében is érvényesül. Ifjúkori munkássága, amelynek szakaszát a szabadságharc zárja le, csupán sejteti, e műfajnak családi örökségként ráhagyományozott darabjai frissen élnek emlékezetében, s mintegy megalapozói az adomákhoz való későbbi vonzalmának. Saját vallomása szerint írói hajlamának kialakulásához apjától kapott indítást: „Az én kedves apám gyermekkoromban sokat mesélgetett nekem" — halljuk erre vonatkozólag. — „ő tőle hallottam ezeket a regéket Csalóka Péterről, Szalonnavárról, a régi inszurgens időkről, melyben maga is részt vett..." (Jókai Mór saját írói pályájáról, Ellenzék 1881. április 1. vö. JKK CB 1:652.) A mesék tehát, amelyeknek gyűjtését sürgeti, amelyeket „minden gyermek ismer", Jókai előtt apjának mesélgetéseiből ismertek. Első szépirodalmi kísérletei a másik apai témakört, az inszurrekciót emlegetik szembetűnően gyakran, főként „eme híres insurgens viccet", Alvinczy adomáját. Eszerint Alvinczy generális, a fővezér a pesti hajóhídnál korholni próbálja a felkelők megfutamodott seregét; egy hevesi legény azonban ráförmedve visszakérdezi: „Kegyelmed az az Alvinczy?" — s szemére veti a használhatatlan puskákat, kardokat, hadianyagot, amelyek miatt nyers vitézségük a harcban csődött mondott. (A gonosz lélek, 1846; Házasságok desperációból 1846; A serfőző 1847. Vö. JKK Elbeszélések 1:90, 138, 271. L. még a Névtelen vár c. regényét, JKK R 34:466.) Ugyancsak a szülői házba vezet vissza Jókai első regénye, a Hétköznapok (1846) merő szellemeskedésnek tetsző bevezető mondatával: „nem tudom, szerdán volt-e vagy szombaton —, elég az hozzá, hogy nagypéntek napja volt." (JKK R 1:5.) A mondat hátterében ugyanis szintén anekdota húzódik meg, amelyet Jókai utóbb A magyar nép adomái c. gyűjteményében meg is örökít: mint esett Dunavecsén „a szó legigazibb értelmében" Nagy Péntek Nagy Szombatra, azaz a magasra nőtt Péntek István a nemkevésbé magas Szombati Jánosra, amikor borozás közben birokra