Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében
keltek. „Lehet, hogy elkoptatott avas újság, még gyerek koromban nagyapámtól hallottam" — jegyzi meg Jókai a történet elején. Éveken át őrzött emlékek, szerény, de félreérthetetlen nyomok igazolják tehát a gyerekkorban hallott adomák eleven továbbhatását Jókaiban. Ám az, hogy megelégszik merő felvillantásukkal, s teljes előadásukat mellőzi, hasonlóan tanulságos. Ennek oka esetenként talán, hogy számíthat rá, közönsége előtt is ismertek, hatásuk kiváltására a puszta célzás is elegendő. Valószínű azonban, hogy a műforma irodalmi értékének felfedezése ekkor még egyre várat magára. A fordulatot szerkesztői munkája, a Jelenkornál és az Életképeknél 1847ben megkezdett tevékenysége hozta meg. Sajátos módon a hagyomány helyett a szükség siet az író segítségére, szembeállítva a híreket, érdekességeket, rendkívüli eseteket hajszoló újdondászt a társadalom egyes furcsaságaival, az élet produkálta nevetséges napi eseményekkel. Közérdekű, komoly vagy éppen tragikus híranyagban az olvasónak valóban felüdülésre van szüksége, s éppen ezt biztosítja a Jókai szóhasználata szerinti „vicc". írónk saját nyilatkozata szerint van úgy, hogy a közönség „könyökig vájkála óriási tervek olympi halmazában", s egyszerre mást áhít: „halljunk már most egy zsemlyeviccet" — mondja Jókai szerint „széles jó kedvében", (Jelenkor 1847. január 7., vö. JKK CB 1:12.). írónk tehát rákényszerül az ilyenfélék „sorozatgyártására" is, s ha nem is a későbbiekhez fogható szellemességgel, meg is írja pl. a maga zsemlyeviccét, böstörködvén, miért a pékek részéről a „különös szoktatás: hogy az ember először keresse a zsemlye máját és veséit, azután haraphasson belé", azaz mielőtt megízlelné, vegye ki a tésztából a belesült legyet, lószőrt, szalmaszálat stb. (Jelenkor 1847. február 7., vö. JKK CB 1:50.) A hasonló, többé-kevésbé szellemes írói ötletnél mindenképpen értékesebb az élet nyújtotta, megtörtént esemény. Bár az ilyen is nem ritkán képzeletszülte tréfának látszik! Szerelmes fiatal ember ront gyertyagyújtás tájt a szerkesztőségbe; ide csalta otthona helyett légyottra a tréfás kedvű hölgy! Máskor hajnalban zörgeti fel a szerkesztőt pisztolyért a párbajra készülő ifjú, s reggelre már bekötött karral kínlódik ágyában; ám két óra múltán, mire a kötést barátai leveszik, a sebnek semmi nyoma, hisz párbaja sem volt, szemfényvesztésként játszotta meg. Azt vélhetnők, az ilyen bohóságokat az ifjú szerkesztő eszelte ki. Pedig fennáll a komoly gyanú, hogy a félrevezetett szerelmes nem más, mint Pálffy Albert, az ál-párbajhősről pedig biztosan tudjuk, hogy Vas Gerebennel azonos, s Jókai közléseit így akár életrajzi adalékoknak is tekinthetjük. (Jelenkor 1847. január 31., vö. JKK CB 1:42—43. és ehhez Szekeres László jegyzetét: 632., továbbá Életképek 1847. II. félév, 12. sz. 384—387., vö. JKK CB 1:312—318. és ehhez Oltványi Ambrus jegyzetét: JKK Elbeszélések 1:777—778.) Formailag azonban ezek az esetleírások nem anekdoták, inkább humoros-szatirikus életképek, a Jelenkorban a Budapesti Napló, az Életképekben a Mi hír Budán? c. rovat szeszélyesen összeállított anyagának jellegzetes darabjai. „Erősen meg voltunk szorulva újdonság dolgában, hanem ezen tárgy épen jókor jött helyünkbe, ezer köszönet! ezer köszönet" — olvassuk pl. a felsült szerelmesről készült, idézett írás végén. Annyi kétségtelen, hogy a kezdő újságíró-szerkesztő ekkorra túljutott gyermek- és serdülő éveinek zárkózott, melankóliára hajló korszakán :' mi több, úgyszólván tetten érhetjük adomázó hajlamának éledezését. Van közleménye, amely a baklövések, ügyetlen melléfogások egész kis példatárát vonultatja fel, bár egyelőre még kibontatlanul, a „csizmadiát fog" szólás értelmezéseként: „Ha a fiók arszlán a kisasszony helyett a szobalyánnak csókol kezet. Ha a legátus a konyhában ácsorgó teins asszonytól kérdi: hogy hol a teins asszony?
