Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében

SÁNDOR ISTVÁN ADOMÁK ÉS ADOMAFUNKCIÓK JÓKAI ÉLETMÜVÉBEN „... anekdota, vagyis mint én magyarítom: adoma." Erdélyi János, 1851. Hírlapírói pályájának küszöbén Jókai, mint Széchenyi lapjában, a Jelenkorban, a Budapesti Napló c. rovat vezetője, két alkalommal is felszólalt népköltészetünk prózai alkotásainak gyűjtése ügyében. Első ízben a Kisfaludytársaság 1847. február 6-án tartott emlékezetes közgyűlése késztette erre. Elismerve, hogy a társaságnak hervadhatatlan érdeme marad a hazai népdalgyűjtés megszervezése, Erdélyi János Népdalok és mondák c. kiadványa pedig „legszebb kincse nemcsak népéletünknek, de nemzetéletünknek is", nem hallgathatja el e munkálatok nyomán fennmaradt hiányérzetét. „Most még népköltészetünk prózai részét, a mondákat és babonákat kellene összegyűjtenie, miknek érdeke nem kisebb, mint népdalainké, helyhez kötött objectivitása pedig még népjellemzőbb, mint amazoké" — olvassuk a közgyűlést ismertető rövid közleményében. (Jelenkor 1847. 12. sz. 69., vö. JKK CB 1:53.) Kevéssel utóbb, Erdélyi népköltési gyűjteményének második kötete megjelentékor, 1847. március 4-én újabb alkalma kínálkozik, hogy a nem-verses népköltészeti műfajok gyűjtéséről véleményét kifejtse. Elismerése most is hangsúlyosabb elégedetlenségénél. A műnek első kötetéből ugyanis több mint 5000 példány kelt el, s bár ez akkor utolérhetetlennek tetsző könyvsiker, Jókai ennél is nagyobb eredményre számít: „úgy elfog ez terjedni, mint a Zsoltár, s bármellyike szent Énekeinknek." Felmerül azonban a kérdés, hol maradtak a mondák, és általában hol a magyar népköltészet prózai fele? E kérdésből pedig további részkérdések is adódnak: „Hol maradtak az annyira elterjedt és élénk mesék, a »borsszem Jankorol« — a »Szalonnavarrol« — a »csaloka Peterrol« — a »molnar kiralyrol« és többek, miket köznépünknél minden gyermek ismer?" (Jelenkor 1847. 18. sz. 104., vö. JKK CB 1:80.) Ám e két kötet így is reménykeltő: a gyűjtemény szerkesztője — véli Jókai — nyilván „népregéinket és babonáinkat is kész leend összegyűjteni." (Jelenkor 1847. 18. sz. 104., vö. JKK CB 1:80.) Szembetűnő, hogy Jókai e gyűjtési feladatokat felsorolva a mondák, mesék, babonás történetek mellett anekdoták, vagy akkortájt keletkezett nevükön adomák gyűjtésének szükségét nem említi. (A két műfaji elnevezés egyébként írónk

t szóhasználatában nem teljesen azonos értelmű: az anekdota nála történelmi személyekről szóló szellemes tréfás apró történet, míg az adoma fogalmi köre kevésbé meghatározott, szélesebb és elmosódottabb, inkább típust, helyzetet, állapotot mutat be egy-egy eset tréfás-szellemes előadásával vagy egyszerűen jókedvűen szórakoztat egy-egy ötletével. Gyűjteményes köteteiben összefoglaló megjelölésként az „adoma" szót használja, a történelmi tárgyú anekdotákat mintegy emennek alcsoportjaként kezeli.) Különös, hogy már írói zsengéi sorában, a komáromi években készült köszöntők, a város bolondjáról írt „poéma", a találós vers s az elveszett rémdráma mellett adomája is feltűnik: tizenöt éves,