Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

A színház és a színművek azért oly élők Jókainál, mert közvetlen élmény szülöttei. Egészen ifjúkorában lelkes színházlátogató- és kritikus volt. Laborfalvi Róza révén első kézből értesült a hőskorról, a Pesti Magyar Színház első viharos évtizedéről, s valószínűleg Benke „atyus" is mesélhetett az érdeklődő Jókainak pályájáról. Nem tudjuk, hogy forgatta-e Benke emlékiratait (azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, valóban léteztek-e ezek az írások). Toldy Ferenc viszont sok adatot adott az És mégis mozog a föld írásakor Jókainak, és Bayer József még ma is nélkülözhetetlen műve, A nemzeti játékszín története is olvasmányai közé tartozott. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy Kisfaludy Károly regényes élete mellett vígjátékainak irányzata, színműtípusának állandó figurái fogták meg írónk képzeletét. Ügy tudta, és ebben a kortársak megerősítették, hogy Kisfaludy Károly élő alakokat vitt a színpadra, és Jókai Kisfaludy évtizedének jellegzetes típusait ültette regényi keretek közé. Olyan figurákról volt szó, akik számos vígjátékban és több Jókai-regényben tértek vissza. Jókainál azonban egy ponton a kisfaludys alaphelyzet lényeges továbbfejlesztését figyelhetjük meg. Egyrészt legjobb műveiben a külföldieskedés és a patriotizmus szembeállításának tézisszerűségét a romantikus meseszövés lendülete enyhíti, másrészt nem egyszer nemzetközi összeesküvés és bonyodalmak hátterében jeleníti meg a végső fokon reformkori vígjátékra visszavezethető történetet (így kerül bele pl. az Egy magyar nábobba egy párizsi uzsorás). Ide kapcsolható az a mozzanat, hogy Jókai „felértékeli" a külföldieskedőt körülvevő környezetet. Abellinó például a Kárpáthy Zoltánban már csak játékszere a háttérben maradó, céltudatos konzervatív—nemzetietlen erőknek. S éppen ebben a regényben játssza a színház a „katalizátor" szerepét: Kőcserepy estélyéről a Pesti Magyar Színház megnyitására vonul az, aki a jó társaság értékes részét képviseli. A dísszel és pazar pompával megrendezett estély lényegében csúfos véget ér, és ez olyan sebet üt Kőcserepyn, amit nem győz megbosszulni a regény folyamán. A színház első előadásán való részvétel egyben a magyarság próbaköve, és Kőcserepy (meg néhány arszlán) már az első próbán megbukik. Schiller morális színház-intézményének eszméje munkál Jókai írásaiban (talán több mint puszta véletlen, hogy Benke József, Jókai apósa épp ezt a Schiller-értekezést ültette át magyarra), valahányszor magyar színházról van szó, annak nemzeti moralitást erősítő jellege mindig kidomborodik. S valahányszor olyan színházi produkciót állít elénk Jókai, amely kimerül a puszta szórakoztatásban, arról legfeljebb a kuriozitásnak megfelelő hangon szól (A kőszívű ember fiaiban). Kisfaludy Károly vígjátékai megfeleltek Jókai színházról és általában a színpadról vallott elképzeléseinak, ezért idézte, ezért ültette át a maga regényírói gyakorlatába a Kisfaludy-hősöket. Nem azt akartuk dokumentálni, hogy a reformkori vígjátékok és alakok meghatározták Jókai regényírását, csak annyit szerettünk volna bizonyítani, hogy nem elhanyagolható jelenségként színezik Jókai írói életművét. Az adott terjedelmi keretek között inkább példákat hoztunk arra. hogy hol és milyen lehetőségei nyíltak egy, a reformkort csodálattal megelevenítő, ugyanakkor állandóan a saját korát szemmel tartó, politikus regényírónak egy korábbi korszak figuráinak más kontextusban történő megjelenítésére. Átvette például a nyelvi jellemzést, a tézist szolgáló jellemfestést, de ezeket szuverénül és átstilizálva használta. Egyes esetekben a kontraszt kedvéért élt a színpadi figurákkal, más esetekben a korszak hívebb föltámasztása érdekében. De minden esetben tágabb keretben és — ha lehet — nem kuriózumképpen, hanem valós (társadalmi) tendencia hordozóját megjelenítve. Míg Szélházy és társai egyértelműen nevetsé-