Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

elmarasztalja (az egykori glorifikált patrióta nemesség szép Diegóvá züllött). Ezért sikerült olyan keserűre a magyar színház kezdeti próbálkozásait felelevenítő Thespis kordéja, amelyben nem egyszerűen színpadra állítja — ümiepi játék formájában — az 1790-es esztendőket, hanem azokat a figurákat is feltámasztja, akik a korszak magyar irodalmának szintén szereplői. Szinte az Árpád ébredése pátoszához hasonlóan festi a magyar színészek hősi vállalkozását, de Csokonai Tempefőijéhez hasonlóan szerepelteti gróf Koppándházy Hugót (akinek nevében lehetetlen Koppóházyt nem visszahallanunk). Koppándházy „nyelvi jellemzése" a Szélházyéval (illetve Kárpáthy Abellinóéval) egyezik meg, a félig francia mondatok, a tört magyarság, szöges ellentétben állnak a gróf „ősi" magyarságával. De visszautal a reformkori vígjátékra az a tény is, hogy mind Unwerth, mind Koppándházy komikus helyzetbe kerül, mikor Layotta megszégyeníti az őt párbajra hívó grófot. Ehhez vegyük hozzá a cenzor latinizálását, és kész a reformkori vígjátéki tabló: hol a külföldieskedés, hol a deákos beszédmód szembesül Kelemen László és Kazinczy Ferenc európaibb magyarságot és haladást igénylő törekvéseivel. Ezt tarkítja a „mecénás" Anischl úr pest-budai német-magyarsága. Erre is találhatott mintát Jókai, pl. Szigligeti Liliomfi] ában. A Földönjáró csillagok is — megszelídítve — ugyanezen az úton jár. Itt Moór Lénárd képviseli a „régi jó táblabírák" latinizálását, Filofrozüne grófnő — visszatorlásképpen — külföldieskedik. Lénárd idézendő szavai a magyar felvilágosodás, majd romantika irodalmának céltáblái: „Per amorem Dei! édes uramöcsém; Se iszik, se kártyázik, se pipál. Hogy tudott felnőni ilyen barom módra?" Csokonai Tempefőijében éppen úgy a gúny tárgya ez a felfogás, mint később, Berzsenyi Dánielnek Kazinczy Ferenchez küldött poétái episztolájában, illetve Széchenyi István Hiteiében. Később Moór úr a restauratiót dicséri, azt a tisztújítást, amely a reformkori vígjátékok egész sorának (köztük a legnevezetesebbnek, Nagy Ignác Tisztújításának) tárgya, és ezektől nyilván nem függetlenül a Kárpáthy Zoltánnak is. A továbbiakban a Hamlet történetét beszéli el az a provinciális társaság, amely Gvadányiéknál még nemzetfenntartó erőként szerepel, de amely Kisfaludynál már a komikum tárgya, és amely Jókainál már egyértelműen az igazi nemzetiesedés gátló tényezője. Külön humort rejt ennek a provinciális társaságnak hivatkozása a felvilágosodásra — Kazinczyval szemben. A két ünnepi színjátékot kiegészíti az 1900-ban közölt cikksorozat A hajdani Nemzeti Színházról (HhM, 4.). A sorozat igényesebb és kevésbé igényes anekdotákból áll, de kordokumentumként feltétlenül érdekes. Témánk szempontjából fel kell figyelnünk arra, hogy az író milyen nagy jelentőséget tulajdonít Szigligeti Ede népszínműveinek Pest-Buda magyarosodásában; milyen kissé vállonveregető szeretettel szól a Szigligeti előtti vígjátékokról, külön és cím szerint emlegetve A peleskei nótáriust, a Tisztújítást, a Mátyás diákot (Balog István: Mátyás deákját) és a Tündérlak Magyarhonban c. színművet. Másutt kiemeli Kisfaludy Károly nemzetébresztő tevékenységét, felidézi a hagyományt, miszerint a Pártütőkből egész jeleneteket ismételtetett meg a közönség. Hogy a pesti Magyar Színház megnyitása milyen sorsdöntő jelentőségű volt a főváros életében, azt a Kárpáthy Zoltánban alig regényesítve írta meg. S hogy milyen vonzereje volt a reformkori színműpályázatoknak, azt a Politikai divatok egy epizódja tanúsítja: Bárzsing vígjátékokkal és komolyabb színművekkel egyaránt pályázik, a vígjátékok „csinos"-ak, a komolyabb színművek „mérges"-ek, egyszóval: gyengék.