Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

idő előtt egy (!) nappal kezdődik, és ez az egy nap elég arra, hogy ösödy terve kudarccal végződjék, örökség, vagyon, a határidő előtt egy nappal, sőt, néhány órával játszódó cselekmény: ez Jókainak is témája említett vígjátékában. A következő színdarab, A földönfutó is az idős férfi—fiatal leány, csellel élő ifjak köré bonyolítja az eseményeket, még a magának férfit fogni akaró idősebb nő motívuma is előkerül (akár Kovács Pál színművében). A célt tévesztett levelek motívuma Gaál József Két Júliájának bonyodalmakat okozó eszközei közé tartozik, mint ahogy a végrendelet—házasság körül zajlik Gaál Pazar fösvények c. vígjátéka, az idős nagybácsik teljes felsülésével dúsítva. Talán nem kell tovább szaporítanunk a példákat, inkább arra a fajta jellemábrázolásra célzunk, amelyet Jókai az említett és a még bőséggel említhető példákból vett át. A megvesztegethető tanácsnokokkal szembeállítja a megvesztegethetetlen bírót (Egyenest), a tiszta érzésű fiatalokkal szembeállítja Mathusnyay Ingomárt, akiben a Honderű szépelgő irodalmárait gúnyolja ki, a szerepjátszó, képmutató Tarjagi Jónással szembeállítja korhellyé tett gyámfiát, Hidegkúti Árpádot. Ez a szembeállítás inkább a jellemfestés szintjén érződik, nem a konfliktusokén (a Mathusnyay—Hidegkúti viszonyhoz hasonló szituációt fest Degré Alajos 1845-ös Kitagadás c. elbeszélésében). Jókai nem vérbeli drámaíró, a figurák többnyire önmagukat mutatják be, vagy más beszéli el róluk, milyenek, jellemükre nem a cselekmény során derül fény. Más kérdés, hogy pl. az említett vígjátékok azt tanúsítják: Jókai sok tekintetben továbbfejlesztette elődei dramaturgiáját, és a színi hatás tekintetében előrelépésnél számolhatunk be. Annál is inkább, mert a zenei betétek nemigen tévesztették el hatásukat a közönségre. Már itt megjegyezzük, hogy a vígjátékokban kipróbált jelenetfejlesztő technikát teljes sikerrel regényeiben hasznosította. Egyetlen példát hozunk erre. A két gyámban jelenetek egymásutánja ábrázolja a következő szituációt: Egyenes István, a bíró süketnek tetteti magát, így puhatolja ki a hozzáfordulók szándékát, és így kerüli meg az „egyenes" válaszadást. Előbb Ingomár megjelenésekor „süketül" meg, majd Bercze megvesztegetési kísérletétől menekül meg hasonló módon, a következő jelenetben leánya érzéseit ismeri ki, ezután Jancsit leckézteti meg, ismét Iréné következik, végül pedig Mathusnyay szenátort érti szándékosan félre. A nyolcadik „jelenés" előtt Egyenes rövid monológban tárja föl viselkedésének okait: „A semmirekellők szavait meg nem hallgatom, hanem az üldözöttek panaszát mindig. Irántad azért volt a tettetés, hogy szívedet ettől ingerelve fölnyisd, — hogy szívedbe belássak." A jelenetek önmagukban mulatságosak, színpadi hatásuk erőteljes, összességükben azonban — különösen a melodramatikus betéttel — fárasztóak, szinte semlegesítik egymást. Lényegében ugyanez a szituáció található meg az És mégis mozog a föld A persiettető c. fejezetében. Csakhogy, ami a színdarabban elnyújtottan, több ,,jelenés"-re osztva, kommentáltan és érzelgős betéttel valósult meg, az a regényben összefogottan, takarékosan, a legszükségesebbre szorítkozva. Tulajdonképpen igazi vígjátéki módszerrel, Korcza ügyvéd azért tetteti süketnek magát, hegy túllicitálja a valóban süket Sátory őrnagyot. Ezzel sikerül kihoznia a derék katonát a sodrából, egyre dühödtebb ,,írásváltás"-ra kerül sor. S minthogy az ajtóra, a táblára firkálnak, indulatukból csak egy-egy mondatra telik. A színpadi szóváltás nem igazi szóváltás, nem szópárbaj, mert — epikusán! — hosszú mondatokban közlik mondandóikat egymással a szereplők, ebben a regényrészletben villannak a mondatok, valódi összecsapásnak lehetünk tanúi, s ennek Jenőy néma résztvevője. Az író — színpadi rendezőként — ügyesen váltja a nézőpontokat; hol az elbeszélő szemszöge érvényesül, hol szereplőié, hol külön