Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

felelően — ha a nemzeti nyelvű színjátszás élni és létezni akar — kettős feladatot kell teljesítenie. Meg kell nyernie a közönséget, azaz azokat, akik. belépődíjat fizetnek, és pénzükért szórakozni akarnak. S meg kell nyernie azt a nagyon szűk körű értelmiséget, amely a pusztán nemzeti nyelvű színjátszás igényén kívül magasabb esztétikai képzettséggel rendelkezik. így a nemzeti nyelvű színészet törekszik egy közönségsikerre számító műsor kialakítására, s evvel párhuzamosan a bevált értékek honosítására is. Mindez a klasszicista jellegű doktrína uralma vagy legalábbis elterjedtsége idején alakul ki; olyan műfajelméleti meggondolás keretében, amely tulajdonképpen a francia klasszicizmus eszményei szerint szabályozta az egyes drámai műfajok jellegét, hatókörét és stílusának minéműségét. Természetesen ez a fajta műfaji hierarchia nem yolt oly merev és egyoldalú, mint a francia klasszicizmus virágzásának évtizedeiben, éppen a közönségigényt kielégítő színművek bomlasztották ezt a hierarchiát. Mégis tény, hogy elsősorban a vígjátéknak (akárcsak a vele sok vonatkozásban rokon komikus eposznak) nyílt lehetősége arra, hogy a társadalom alsóbb, illetve nem felső rétegeinek életét ábrázolja, és e nem felső rétegek nyelvén, nem fentebb stílban szólhasson. Ezen belül a Singspielek, a Posse-k és Lokalposse-k mellett kialakulhatott és virágozhatott a vígjátéknak egy olyan fajtája, amely jórészt mentes volt a trivialitástól, hangot adhatott a finomabb és differenciáltabb érzelmeknek, mégis, hol anekdotikus részleteivel, hol az alakok vagy a helyzetek természetes komikumával, hol — a már említett — nyelvi jellemzés erejével, beleilleszkedik a lényegében klasszicista esztétikai rendszer szerint fölépült irodalmi gondolkodásba. Olyan világirodalmi rokonsággal rendelkezik, mint Molière és Goldoni, illetve motívumokat és esetleg néhány fordulatot átvesz másodlagos jelentőségű német íróktól, Kotzebuetól (A kisvárosiakra gondolhatunk) vagy Claurentől (akit maga Kisfaludy Károly nevezett meg a Pártütők távoli ihletőjeként). Az a vígjáték, amely a magyar irodalomban Csokonaitól (vagy Simái Kristóftól?), majd Kisfaludy Károlytól indul el, s olyan keletközép-európai párhuzamokat mutathat föl, mint a lengyel klasszicista vígjáték, a cseh J. K. Tyl, a szlovák J. Palkovic és J. Chalupka, a szerb Jovan St. Popovic, a szlovén A. Linhart, hosszabb folyamat eredményeként fejlődött ki. Nem azonnal jelentkezett maradandó értékű alkotással. Már csak azért sem, mert ha a XVIII. század végének (a lengyelt leszámítva). kelet-közép-európai közönsége színvonalas színházat akart látni, akkor a nagyobb városokban működő német színtársulat előadásaira járt, a nemzeti nyelvű színjátszás általában az erőteljesen hatásvadászó előadásokon érvényesült. A közönségre rikító eszközökkel, triviálisan-durván ható színészi eszközök (testi hiba hangsúlyozása, torzított tájnyelvi akcentusok, az országban lakó nemzetiségek szóejtésének karikírozása stb.) ebből a korból származtak. Ez a fajta előadás alapjában véve alkalmatlan volt arra, hogy jellegzetes típusokat formáljon; hogy azon a klasszicizáltabb nyelven és tónusban szóljon, amelyet a Csokonai—Kisfaludy Károly-féle színház megkövetelt. Mert igaz ugyan, hogy a típusalkotás némi egyoldalúsága, a jellemfejlődés hiánya jelzi ezeket a vígjátékokat, de típusaik élők, valós tendenciák képviselői. Vörösmarty, aki továbbfejlesztette és némileg átalakította a Kisfaludy-vígjátékok hagyományát, megkülönböztette a vígjátékok különböző fajtáit. Elismerte, hogy „van becse a puszta színi hatásnak" is, de az általa magasabb rendűnek vélt vígjátékot (nyilván A fátyol titkai gyakorlata alapján) így írja le: „a víg mű individuumok helyett inkább fajt vagy nemet hoz a színre; mert mind azon fösvényt, kajánt, rágalmazót, pimaszt, szelest, pazart stb. kiket vígjátékban látunk, úgy lehet tekinteni, mint egy egész osztály képviselőjét. Hlyének vannak hazai víg darabjainkban is, a darabokhoz képest nem