Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

csekély számmal. Hlyen a megbecsülhetetlen Kardos, Fáy Régi Pénzeiben, illyen Kisfaludy Károlynál Bajszövő, ki ezen felül ügyvéd is; illyenek tovább a Betegek-, a Pártütőkben a bírák és assessor, a Kérőkben az ügyvéd, s hogy többet ne említsek, illyen a Csalódásokban a tervkoholó Lombai, s a sok ezer honunkbelinek képviselője, az eredeti Mokány." (Vörösmarty Mihály összes művei, 14. Bp. 1969. 54—55.) Vörösmarty már a harmincas évek epigon-termését is ismerte, épp ezért emelte ki Kisfaludy Károlyt, akit szinte mindenki utánzott. Hogy az utánzók Kisfaludy gyengéit másolták, s amiben drámaírói és jellemfestői ereje megmutatkozott, abban képtelenek voltak követni, arra Kölcsey Ferenc egyik vígjátékbírálata érzett rá: ,,én egyetlen karaktert sem leltem egyikben is — állapította meg egy pályázat darabjairól —, melyre a személy másodszori előjöttekor ismét ráismerhettem volna. Mert bizonyos személyek szájába adott állandó szójárások, valamint komikai, úgy karakter-rajzolási szempontból igen szerencsétlen szurrogátumot csinálnak." (összes művei, I. Bp. 1960. 738.) Később, összefoglaló jelleggel, „csel- és helyzet-vígjáték "-ként tartotta számon Szigligeti Ede ezt a fajta komédiát (A dráma és válfajai, Pest 1874). Főleg Kisfaludy Károlyra (és Kisfaludy nyomában járó saját vígjátékaira) építette gondolatait: „A cselvagy helyzet-vígjátékban tipikus jellemzés mellett a sokfordulatú, szövevényes, érdekes bonyodalomra van fektetve a fő súly. A komikum többnyire nem a jellemekben van, hanem a fonák helyzetekben, melyekbe egymás cselszövényei vagy a véletlen játéka által a jellemek jutnak. A jellemek többnyire nem csak drámailag nem fejlődnek, de új színezetet sem mutatnak, hanem maradnak olyanok, mint első felléptökkor voltak, s nagyon hasonlítanak a régi olasz állandó maszkokhoz, de fejlődik a bonyodalom, az, ami velők és áltaiok történik." Hogy a sémáját is lássuk ennek a fajta vígjátéknak, említsünk példákat. J. U. Niemcewicz: Powrót posla (A követ visszatérése, 1790) c. vígjátéka a lengyel országgyűlések légkörét, a nemesi-rendi társadalom életvitelét érzékelteti. Hősei: Gadulski úr, a szarmata lengyel nemesség képviselője (a szarmatizmus a magyarban a konzervatív rendiségnek felel meg), felesége Rousseau Üj Héloïse-ét és Young Éjszakáit olvasta, ezek hatására érzékenykedik és kever beszédébe francia szavakat; leányukat, Terézt Szarmantczkihoz (Szarmantczki: charmant!) akarják adni, akinek francia divatú ruhája, érzelgős beszéde, felületes idegenmajmolása rokonszenves Gadulskiné előtt. Velük szemben áll Valér, a haladó gondolkodású ifjú, aki végül is elnyeri az őt szerető Terézt. Szándékosan idéztünk lengyel példát, hogy vígjátékaink közös vonásaira mutathassunk rá. A progresszív gondolkodású ifjak, a konzervatív (de többnyire tisztességes) atyák, velük szemben a léha gondolkodású ifjak és az idegenmajmolók. Kész a konfliktus, amelybe belejátszik a küzdelem a szív jogaiért, a szabad párválasztásért. Arra azonban a szerzők ügyelnek, hogy bármily szegény a rokonszenvünket elnyert fiatal, előbb-utóbb kiderüljön róla jó (legalább kisnemesi) származása. Rendszerint a rokonszenves leányszereplő a legaktívabb, ő mozgatja (komornája vagy inasa segítségével) a cselekményt, vagy pedig tevőleges részese a fiatalok szerelmét gátoló öregek rászedésének. Azonos téma variációi ezek a vígjátékok, amelyekben bőséggel fordul elő átöltözés, megtévesztés, csel, furfang. Ezen a típuson belül találkozunk olyan alaphelyzettel, hogy az idősebb férfi — rendszerint egy eltitkolt Örökség kedvéért — gyámleányát, unokahúgát, nevelt leányát akarja feleségül venni, és éppen egy rokon ifjú (esetleg saját fia, unokaöccse) a szerelmi vetélytársa. A másik fajta változat szerint szereleméhes nénikék lesik a család ifjú leányáért esengő legény kegyét, s egy félreértés, rosszul értelmezett szituáció ideig-óráig a boldog beteljesülés reményével ke-