Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Németh G. Béla: Életképforma és regény
2. Hatóeszközei és befogadásának folyamata Műve egyetemes jelentés-problémájának középpontjába alighanem az visz legegyenesebben, ha konkrétan tesszük fel a kérdést, milyen módon fejtette ki s fejti ki Jókai művészete hatását. Ha ugyanis általában a romantikus regény, a romantikus epika eszközeit nevezzük meg, akkor nemcsak oly túlontúl általános fogalmakat nevezünk meg, amelyeknek írónk sajátságai csak igen erős, az irányzat európai főáramaiból már-már kirekesztő elkülönítés után feleltethetők meg, hanem a történeti tényeket sem elégítjük ki válaszunkkal. Népszerűségét ugyanis a Sajó-novellák füzérének köszönhette, egyeduralmát pedig a Nábob életképkeretbe illesztett életképkoszorújának. Igaz, maga később legkedvesebb könyvének valódi romantikus regényét, Az arany embert mondotta; hozzá hasonló azonban egész termésében alig akad: előtte talán egyedül a Mire megvénülünk, utána pedig, úgylehet egy sem (— hacsak a jelentéktelen esztétikai értékű A tengerszemű hölgyet ide nem számítjuk). S midőn Az arany ember napvilágot látott, Jókai nevének, Jókai művének jelentése jórészt már kialakult, s e regénye — jóllehet esztétikai tekintetben bizonyosan egyik csúcspontja, ha nem éppen diadémja az egész életműnek — mégsem egészen erre a kialakult jelentésre tette fel a koronát. Rejtett, bár mindig jelenlevő ér feltörése volt ez a vágyakozó vallomás, ez a mélabús csodamű az író szemszögéből, gyönyörűséges, tündéri álmú kiágazás, buja vegetációjú lagúna az olvasóéból. Vizsgálatát mindig külön fejezetbe, külön kérdéskörbe kell venni, az életmű egészében. Mert igaz ugyan az, hogy a Sajó-novellák és a Nábob előtt már jó néhány elbeszélést és regényt írt, mely a romantika, a francia romantika sablonját híven követte. Rögtön a pálya elején a Nepean-szigetet, Az aegyptusi rózsát, a Szomorú napokat s annyi társukat említhetnénk. Am ha az utókor jól látja is, ezekben is fejjel magasodott ki nemzedéke epikai mezőnyéből, a kortársak szemében általuk mégis csak egy volt még a franciás iskola tagjai közül. S Az arany ember elbeszélő művészetét, hatóeszközeit fűzi annyi, ha nem éppen sokkal több a Nábobéhoz, főleg pedig a Sajó-novellákéhoz, mint ezekhez a művekéhez. A Sajó-novellákat és a Nábobot szemlélve elbeszélő művészetének három oly építő eszközét, alkotó módját, szervező elvét figyelhetjük meg, mely minden jelentős művének hatáskiváltásában, hatásközvetítésben közrejátszik. Ezt a három építő eszközt, ezt a három szervező elvet mélyen átjárja két modorbeli, két modális, két hangnembeli vonása. Mind ezek a szervező elvek, mind pedig ezek a modorbeli vonások szorosan kapcsolódnak született egyéniségéhez is, kialakított szemléletéhez is, s a közép-európai késő romantika tulajdonságaihoz is. Építő eszközei, szervező elvei közül az elsőt — minél egyszerűbb szóval — leíró-elbeszélő-megjelenítő, érzelemmel telített benső kisrajznak, intim légkörű kisrajzfüzérnek nevezhetnénk. A másodikat, amely látszatra, ezzel szükségszerűen ellentétben tűnik állani, fölfokozottan várakoztató módú, de mindig eleve biztos eredményű cselekményépítésnek, a harmadikat pedig ellentétes eszmék és eszmények, szemben álló jellemek és magatartások kombinációs egyensúlyrendszerének mondhatnánk. Két hangnembeli vonását viszont előadásának lírai személyességében és alakformálói biztonságérzetének érzelmi fölényében jelölhetnénk meg.
