Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Németh G. Béla: Életképforma és regény

3. Kisrajz és biztonságérzet, kisrajz és személyesség, kisrajz és életképforma önkéntelenül, öntudatlanul, valójában azonban a lényeget érezve, sokat szoktunk beszélni Jókai epizódművészetéről, detail-készségéről, anekdotabetéteiről, emlékidéző társításairól, életközbevetéseiből, meditációbeszövéseiről és számtalan más szóval jelölhető részletművészetéről. Igazából azonban mégsem részletművészetéről van szó. Legalábbis az ő alkotásmódján belül nem arról. Hanem kisrajzról, kisrajzok füzéréből komponáló eljárásról. Mégpedig oly kisrajzok füzéréből komponáló alkotásmódról, amelyeknek szinte mindenike ugyanarra az ősformára, az életképformára van fundálva, az életképformába van ágyazva. Az életkép Jókai epikai alapformája. Kisrajzai és kisrajzfüzérei ennek a formának keretében bontakoznak ki igazán hatékonyan. Előadásának lírai személyessége, alakformáló biztonságérzetének érzelmi fölénye sem érvényesül sehol hitetőbb erővel, mint életkép méretű kisrajzaiban. Lelkét az élethez, a világhoz az otthoniasságnak, a bizalomnak, az értés vágyának mély hite s az értés hitének mély biztonságtudata kötötte. Melankóliára és elégiára hajlás rejlett lelkében sok, de a tragikum megragadása, végigélésére, végigvitelére való készség éppúgy nem volt sajátja, mint a szembenézés és a küzdelem sem, amelyre a világ érthetetlenségének vagy értelmetlenségének leverő és kihívó romantikus sugalma késztette. Szeretett megnézni mindent, követ és virágot, állatot és embert egyképpen. Amit meglátni vélt rajtuk, vagy számba vehető olvasmányban megtudni hitt róluk, örömmel, a képzelet és az érzék kettős örömével, a familiarizálás vágyával és az énbe olvasztás lírai gesztusával szívesen hitelesnek fogadta el rögtön. Misztikus, babonás, okkult jelenségek iránt sem tanúsított ugyan érzéketlenséget, csakhogy e nagy értéshitnek s e familiarizáló vágynak volt lelkében alárendelve az is mind. Ebben az értéshitben, ebben a familiarizáló törekvésben a felvilágosodás korának archaikusán naiv racionalizmusa, az igehirdető franciás romantika szociális-történeti biztonságérzete s a maga kora természettudománya empirizmusának felhőtlen, egynemű magabiztossága kapcsolódott egybe. Mint ahogy e három korszak felfogása egyesült abban a világérzékelésben is, hogy az univerzumban minden elnyeri értelmét egy föltartóztathatatlannak vélt s egyenes vonalúnak tekintett természeti-társadalmi evolúció folyamatában. A romantika e tekintetben sem a kétséget, hanem a képzeletet ajándékozta neki: egyaránt a képzelet korlátlansága dolgozta ki nála végtelenné és kifogyhatatlanná. A filozofikus nyugat-európai (főleg német—angol) romantika kivált az 1810-es, 1820as évek táján mérhetetlen vágyat érzett a világ otthonossága, megérthetősége, változásainak értelmessége, célt követő volta iránt, evolúciós jellegének bizonyíthatósága iránt. Ez a vágy azonban többnyire csak vágy maradt, egy hatalmas megrendülés nyomán föllépő, egy hatalmas megrendüléssel együtt járó vágyakozás. Jókaitól — egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk — mélyen idegen volt minden nemű filozofikus gondolkodás, akár a szó legtágabb értelmében is. De mélyen idegen maradt tőle az az érzelmi megrendültség is, amely a sokféle szkepszissel együtt a nagy romantikus rendszerek, gondolati törekvések testvér jelensége volt az irodalomban. Mintha számára Kant als ob-ja (s ami utána és belőle következett a romantikus gondolkodásban), sohasem hangzott volna el. A megismerhetőség, a megérthetőség kételyét és következményeit mintha alig érezte, alig értette, s alig élte volna át. Mindenből, ami része a termé-