Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Mezei József: Jókai művészetéről

szelleme. Hiába volt ezután már minden védekezés, hajlékonysága, hozzáidomulása a legmodernebb irányzatokhoz és témadivatokhoz, így például a realizmus-esztétika és program vállalása, a naturalizmus előtti tisztelgés, az elfogult, értetlen, sok tekintetben esztétikailag nívótlan Gyulai-kritika Jókait még kibontakozása előtt diszkvalifikálta. A személyeskedő ellenszenven és érdekkülönbségeken kívül bizonyára lehetett tartalmi-elvi nézetkülönbség és művészetfelfogásbeli elkülönülés is a nemzedék két tábora, legalábbis Gyulaiék és a szinte magános, egyedüli jelenségként alkotó Jókai között. Hogy ne értessem félre, meg kell mondanom, hogy Jókai kortársai mind-mind külön utakon jártak, magányos, egyéni kísérletezők és alkotók voltak, Arany János, Kemény Zsigmond, Madách Imre ugyanúgy, mint ő. Ezek a nagy kortársak a legkevésbé tehettek arról, hogy Gyulai besorozta őket a maga iskolájába, azokat, akik sohasem tartoztak semmiféle iskolához. Az elvi ellentét egyrészről az alkotó és az ideológus, vagyis a kritikai kommentátor különbsége volt, másrészt Gyulaiban a folyamatszemlélet, történeti konstrukció merevsége, Jókaiban pedig az alkotói cselekvés szabadsága, ami nélkül művészet elképzelhetetlen, sőt, felesleges. A Gyulai—Jókai ellentétben, nevezzük gondolat és alkotás „vitájának", véleményem szerint feltétlenül Jókainak volt igaza. A művészet szándékairól nem mindig a program, az ars poetica, az elméleti elképzelés mondja el a valót. A művészet minőségét és jellemét a megvalósulás, a művek igazolják, illetve értelmezik. Jókai művészetét nemcsak a romantika jellemzi. A XIX. század realizmusába szervesen, nem felemásan és nem részleges vagy ellentmondásosan beépült a romantika, minden kísérletével, műfajával, rámutató előzményeivel együtt. A mai korok kutatóitól ismert a szokványos panasz: nincs a XX. századnak egységes művészete, alkotómódszere, nincs uralkodó stílusirányzata, és egyáltalán nincs olyan korstílusa, amely érvényes a művészet és gondolkodás minden ágára, a szellemi életformára. Mindez gomolygó homály a szocialista realizmusig, az odáig húzódó folyamat követhetetlen, az irodalmi és művészeti élet atomizálódott, legfeljebb nagy alkotó egyéniségekre bontható. A modern korok tudománya nosztalgiával tekint vissza az egységes XIX. századra, amely a gótikus, reneszánsz, barokk körök után az utolsó egységes világnézetű, esztétikájú, formarendszerrel rendelkező stíluskorszaknak látszik. Ha csak az említett írókra gondolunk, a század korszakolása, egységesítésének, illetve stílusirányzatokba rendezésének lehetősége erősen kétséges. Ma már több stílus egymásmellettiségéről, összeszövődéséről is beszélünk, de még mindig valamilyen prekoncepcionált fejlődéskényszer igézetében. Stílusok, utószavakkal. Az előtt-után-mellett végtelenbe tágított, igen-igen rugalmas tarkasága jellemzi most a régebbi évszámokkal határolt egyszínű tömböket, a század kronologikusan elhelyezkedő stílusfoltjait. Nemzeti realizmus Az irodalomtörténeti és stílustörténeti elemzésekben immár megszokott „összetett" irányzatok és módszerek helyett próbáljuk valóságosan is összevonni ezeket a módszereket, az irányzatokra jellemző formamegoldásökat, esztétikai ismérveket. Az „összetettség" bizonyos mennyiségi fogalom-összevonás után már aligha alkalmazható, nincs az a sokszoros szóösszetétel és szótagrövidítésekből álló, kötőjelekkel összekapcsolt szó-monstrum, mely pontosan kifejezhetné a jelenséget, az alkotás minőségét, tulajdonságait. Az eredet valahová a klasszi-