Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Mezei József: Jókai művészetéről
cizmus elleni lázadáshoz nyúlik vissza, tematikai, formai rombolást idéz, a romantika frontális harcára és győzelmére emlékeztet ennek az ún. összetettségnek a historikuma. Nagyon hamar kiderült, hogy a romantika szinte semmit sem semmisített meg a klasszicizmusból, mindent bekebelezett, ami történetileg fennmaradt esztétikai érték, szabályozta önmagát, törvényt szabott a „szabad" nemzeti-népi művészetnek, ahogyan nevezte, hirdette, terjesztette a romantikus iskola az új irodalmat. Nemzeti tematika, emberiségi-testvériségi morál, népi valóság, színtér és táj, élet és szokás, a szabad ember kiművelése és a szabad nemzet felemelése — ezek jellemezték az új művészetet, a klasszikái, utánzástól elszakadó népi művészetet, amit a Schlegel-fivérék nyomán Európa-szerte romantikusnak neveztek. Kultikus valóság. A nemzetépítés feladataiból, a romantikus irány „programosságából" is adódik bizonyos történelmi eseményekhez, táji és életképi valósághoz való vonzódás. A Jókai regényeiben felrajzolódó magyar és nem magyar történelem sajátos, eszményi tartalmú „történelemkönyv". A hagyomány az ő valódi témája, a múlt pedig a megigézett élet. Nem véletlen, hogy a század európai irodalmában is otthonos történelmi érdeklődés nemcsak érzelem, nem is mindig a szorosan vett nemzeti múlt iránti tisztelet, érzelmi közeledés. Ez a rendkívül képzelődő, mesehajlamokkal megvert vagy megáldott kor meglepő módon szerette a tárgyiasságot is, ragaszkodott a régészeti leletekhez, a tárgyi emlékekhez, a bizonyított legendákhoz. A történelem a század szempontjából nemcsak önigazolás, ideológia volt, nem csupán szép hazugság, hanem a lehangoló, szétdúlt életet veszélyeztető világtörténelmi eseményekkel szembeni támadó magatartás és eszme is volt. A legendákat megrepeszthette, darabokra törhette az idő, erő, fegyver, eszme. A napóleoni világháborúk és a megtorló szentszövetségi akciók önmagukban semmit sem tehették, nem értek el semmit a legendákhoz, hitekhez, múltakhoz kötődésekkel szemben. Veszedelmesebb és egyben biztonságosabb fegyver lehetett a tudomány adatoló bizonysága. A jelent nem a legendák, az illúziók érdekelték a múltból, hanem a cáfolhatatlan tények, éppen, mert ezektől függően, a jövő. Az idegen történelemszemlélet hazugságaival szemben akart bizonyságot, tényékét, hogy hihessen a jövő lehetőségében, és hazugnak hihesse a rossz szándékú, elfogult nagyhatalmi jóslásokat. A reformkori múltidézés sem puszta lelkesedés volt Berzsenyinél és Vörösmartynál, Kölcseynél és Eötvösnél, hanem szigorú önismeret, nemzeti tanulmány, romantikus história évszázadok legendáiról, az emberiségbe tartozás Victor Hugo-i, goethei himnuszát folytatták a maguk eszközeivel a magyar történetírók, Szalay Lászlóék, Horváth Mihályék, egy nép gondolatait megformáló költők és írók. Tervezett valóság. A reform-Magyarországot tervezték és építették. Jókai közéleti szerepéről nem beszélünk most, hiszen ez ismeretes. Világnézetéről sem, mert közvetlenül kapcsolódik műveihez és életéhez. A „tervezett" ország azonban már irodalom, műveinek valósága, eszméje. A tervező Jókai: az álmodó és mesélő Jókai is. Romantikájának ez a „realizmusa", amit olyan természetességgel vállal és követel magának. Művészete „kísérletsorozat", mint ahogyan a romantikus század minden eszméje, humanista képzete, jövőelképzelése hipotetikus eszme és gyakorlat. Még akkor is, ha látszatra már megvalósult történelmet ír meg, ha a reformkori hősök, intézmények, erkölcsök krónikásaként jelentkezik. Az élet fontos „esemény", visszatérő probléma, alakjai sorsot élnek meg, és ebben a passzív sorslétben egy hiány és szándék sejlik ki, jó lenne megvívni a sorssal, alakítani az életet, teremteni az elképzelt jövőt. Folyamatos és szerves kapcsolat a felvilágosodás és a reformkor „nevelési" törekvéseivel, a jellemformálás, nemzeti karakter-teremtés eszményi feladatával.