Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)

lentik. 1894 után környezetére is rávetődött a nemzeti ajándékok fénye. Mintha az író várta, sőt elvárta volna a csillogó ünneplést, pedig az felért egy „utolsó tisztességtétellel". A Nemzeti Díszkiadással megkezdődött szellemi hagyatékának mumifikálása. A nagy dicsőítés után hideg zuhanyként érte az 1896-os választási kudarc. Kikopott a parlamentből, a „dicsőségőrlő malomból", mely már-már második otthona lett. A karcagi fiaskót sem a főrendiházi tagság, sem a ragyogó dísztárgyak nem ellensúlyozhatták. Vállalkozókedve térdre kényszerült a hajlott kor előtt. Fesztyék — de lényegében az egész Jókay-család — nehezen tudtak eligazodni rajta. Miután felépítette maga körül az alkotó munka izolált nyugalmát, egyre türelmetlenebbül viselte — azt is, ha zavarják, azt is, ha megfeledkeznek róla. Nem is lehetett egyszerre szolgálni a fiatalságát kereső író vállalkozókedvét és a vontatottan mozgó öregember alkotó kényelmét. Fesztyék úgy vélték, kedvében járnak, ha békén hagyják. S mi tagadás, ezt könnyebb is volt megadni Jókainak, mint gondolatait lesni és ki nem találni. Fogadott lánya jószándéka ellenére sem lehetett nyugalmat biztosító inspirálója. Szinte egyengette az utat ahhoz, hogy egy meglepő házasság felemás helyzetet idézzen elő. Jókai volt a gyenge arra, hogy igazán közel engedjen bárkit is magához. Hódolója lett egy nagy feladatnak, mely próbára tette zsenialitását, elkápráztatta — és meghaladta erejét. Amikor újabb házassággal segített magán, Nagy Bella családi fogságában nézett farkasszemet reményeivel és a közvéleménnyel. A memoárírók feljegyzései és az 1978-ban a PIM gyűjteményébe került relikviák egyaránt azt bizonyítják, hogy Fesztyék — legalábbis kezdetben — nem voltak a házasság hisztériás helytelenítői. A bronzveretű, bőrbevonatú kazettás album irodalomtörténeti értékű adatokat „tartalmaz". Madáralakokkal díszített rézcímkéjébe ez van bevésve: „Vielliebchen — Siófok, 1900. augusztus 2." A kinyitott album belső tábláján a bal felső sarokban olvasható: „Jókai Móricnak megkésve Fesztyék". A jobb alsó sarokban tintaírással van bejegyezve: „A mi jóságos nagyapánknak Jókai Móricnak, hogy sokáig sok Vielliebchen kerüljön e könyvbe. 1900. augusztus 2. »hutlenek«." A kazetta-album felső részében fényképek voltak, amelyek alig néhány éve kerültek antikváriusi forgalomba. E fotográfiák egy részét Jókai „felejtette" Fesztyéknél, de nyilván köztük voltak azok a fényképek is, amelyeket Feszty Béla 1899 nyarán készített egy diófa alatt (Jókay Jolán IX. 43.). A kazettában Jókai apróbb emléktárgyai voltak elhelyezve: ezüstóra, ezüstláncos korall lázmérő, mely Laborfalvi Rózáé volt, Jókai is állítólag mindig ezzel mérte a lázát. Ebben az albumban volt kártyáján, „pipáján" és a szabadságharc előtt használt könyvein kívül gyerekkori palatáblája és ápolóinak — Olasz Jankának és Olasz Ilonának — a fényképe is. Függetlenül a nemes vagy sértő szándéktól, a sértésnek vett küldeményt Nagy Bella — aki ebben az időben hivatalosan is átvette Jókai postáját — „visszaküldte a feladónak". Még eldöntetlen, hogy az ajándék elutasításában milyen szerepe volt Jókainak. 1901. november 11-én Fesztyné letépte édesanyja