Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)
is idézett velük elő: Czakó Zsigmond „egyszer elkérte pisztolyaimat, mint monda, gyakorlás végett [...] És másnap főbe lőtte magát." (JKK CB 4:117.) Más helyütt azt írta, hogy Csengery Antal pisztolyával végzett magával az öngyilkosjelölt. (Utazás egy sírdomb körül, NK 95:180—181.) (A tengerszemű hölgy c. önéletrajzi elemekkel átszőtt regényében arról emlékezett meg, hogy március idusán is vele volt, „a hires párbaj elintéző duplája" (96.). Életem legszomorúbb napja c. memoárja — szerint Petőfi is tartogatott magánál pisztolyt „ereklyéül", bőröndje fenekén. (Életemből, 1. rész. NK 96:39.) Bár a Nincsen ördög c. kisregényében azt említette, hogy a Bach-korszakban „puskaengedélyt gyanús embereknek [...] nem osztogattak" (JKK R 56: 158.), már a szabadságharc bukása után kijárta a fegyverviselési engedélyt. Mikor én híres pisztolylövő voltam c. visszaemlékezése szerint az 1860-as évek elején a füredi lövöldében tanult meg lőni. (Az Est hármaskönyve, 155., Petiné II. 151—152.) Méghozzá kitűnően. Az 1954-es füredi kiállításon még látható volt egy papírlapra felragasztott, céltáblának használt tépett hársfalevél, Jókai öt lövésének a nyomával — és igazoló soraival (Lipták Gábor: Jókai Balatonfüreden, Bp. 1960. 46—47.) Az író által említett visszaemlékezés szerint a füredi nagy céllövő versenyen ő nyerte el egy „szép asszony arany inggombjait". (Az Est hármaskönyve, 156.) Az is lehetséges azonban, hogy a fennmaradt és a füredi kiállításon szereplő inggombgarnitúra a Rudolf trónörökösé volt, s 1899ben „Stefánia őfelsége rendeletére Szögyény Marich László küldte el" Jókainak. (Jókay Jolán VIII. 64.) Legemlékezetesebb pisztoly-kalandja Pulszky Ferenc nevéhez fűződött, akivel 1868-ban Csernátony Lajos helyett párbajozott. Amikor „farkasszemet nézett a halállal", Pulszky pisztolya kétszer csütörtököt mondott, Jókai pedig a levegőbe lőtt. Peti Józsefné szerint utána „megszerezte magának azt a kíméletes pisztolyt s a dolgozószobája consoljának fiókjában tartotta elzárva, nemegyszer mutatta meg később nekünk, mikor valamiért féltette drága életét — mint az isteni gondviselés kézzelfogható bizonyítékát azt a töltött fegyvert, mely nem bírt elsülni, mikor őreá volt irányozva, melynek tág kaliberében jól meg lehetett látni a töltényt leszorító világos fojtást". (II. 199-a.) A párbaj komolyságára vall, hogy Jókai nem sok jó szót pazarolt Pulszkyra a későbbiekben sem. Itáliában az idegenvezetőről — egy tudálékos hazudozóról — ő jutott eszébe. (Utazás egy sírdomb körül, NK 95:224.) Egy kiadatlan írásában azt állította róla, hogy nincsen az a zászló, amit cserben ne hagyott volna. Laborfalvi Róza vásárló kedve vetette meg az alapját Jókai csigagyűjteményének. A hatvanas évek elején potom pénzen vásárolt a felesége egy szakajtónyi tengeri kagylót és csigát, s meglepte vele hüledező férjét, aki ártatlan averzióval hol a feleségére nézett, hol a bizarr adományra, a „kőnemű csiga-bigákra." (Hegedüsné 187.) Később — főleg Frivaldszky Imre hatására — megszerette a „tenger pillangóit" s szenvedélyesen gyűjtötte őket, a tengeri korallokkal és az ásványokkal együtt. (Veress Zoltán: Jókai természettudománya, Bukarest 1976. 44—86.) így került még mammutagyar és kőbalta relikviái közé. Szinte naponként gyönyörködött bennük. Dísztárgyként dicsekedett velük. Szép munkát írt kedvükért. (A csigák regénye) Nővérét igyekezett meggyőzni a kagylók szépségéről: „— Nézd csak, Esztikém — szólt egy átlátszóan fehér, apró, rózsaszín fodrokkal ékes kagylóra mutatva —, ettől a Trytonium variegatumtól, vagy ettől a Strombustól meg ettől a Haustellumtól tanulták el az asszonyok a fodros ruhák fényűzését !" (Váli Mari 145.)
