Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)

Ebben az időszakban fejlesztette ki botgyűjteményét, amely kiállításainak elmaradhatatlan színfoltja lett. Botjai nemcsak használati tárgyak voltak, barátaira is emlékeztették, s fafaragó ambícióit bizonyították. Dísznek tekintett ezüstfogantyús tőrpálcával Jókay Eszter Komáromban ajándékozta meg kisöccsét, aki gyerekkorában nem merészkedett bot nélkül az utcára, mert félt a veszett kutyáktól. Ügyvéd korában „vékony botjának finom stilétjével" felnyársalt egy egeret (Váli Mari 40., 58.). Ezt a stilétes botot adta kölcsön a vendégségből távozó Hegedűs Sándornak — védekezni (Jókay Jolán IX. 43.). A pápai diákok egy részét — köztük Orlai Petrics Somát — alig lehetett bot nélkül látni. 1847-ben Jókai is megjelent Pápán, amikor az ünnepelt Vály Ferenc úrnak bottal kedveskedtek egykori tanítványai. Petőfi és Vasvári Pál is stilétes bottal jelent meg a márciusi forradalmat előkészítő Pilvax-kávéházi vitán. Bem József 1849 tavaszán a marosvásárhelyi Görög Károlynak adott emlékbe „egy pálcát, melynek belsejébe éles tőr volt rejtve". (Jakab Elek: Szabadságharcunk történetéhez, Bp. 1881. 564.) Bronztartályában — egy ismeretlen eredetű rézfokos társaságában — kiállítási tárgyakként sorakoztak különböző alakú és „kaliberű" botjai. A madárformára faragottat Teleki Sándor esztergályozta, az ásós végűt Tompa Mihály adományozta Jókainak (Az én botgyűjteményem, Az Est hármaskönyve 88.). Egy egyszerű furkósbotot a kis József főherceg faragott számára, „hogy könnyebben essék a gyaloglás". (Emlékeimből, 1. rész HhM 4:283.) Kiállításainkon méltán csodálják meg Jókai kardjait. Mint számos hőse — Baradlay Richárd, Berend Iván — ő is kitűnően tudott vívni. Bulyovszky Gyula elleni győztes kardpárbaja (Szabó László: Jókai élete és müvei, Bp. 1904. 322.) azt bizonyítja, hogy megtanulja a vívás csínját-bínját (öreg ember nem vén ember, JKK R 62:35.). Egész életében büszke volt arra, hogy karddal ..lépett fel" a magyar forradalom nyitányán, a nemzet színpadán. A kőszívű ember fiai c. regény „élethű" jeleneteiből — amelyek kizárják a fantázia egyeduralmát — könnyűszerrel kikövetkeztethetjük, hogy a regényben szereplő Salamon zsibárus élő modelljeinél Jókai is megfordult, hogy handzsárokat és kardokat vásároljon — emlékeztető dísznek. A keleti misztikum iránti érdeklődését illusztrálják tőrkései, elefántcsont fogantyús díszkardjai. Bujdosása idején kapott kedvet a faragásra. Előbb egyszerűbb botfogantyúkat, majd komplikáltabb figurális alkotásokat készített. íróasztalán állandó készenlétben hevertek faragóeszközei: a „cérnavékony" ráspolyok, a parányi vésők és az éles kiskések. Dísztárgyaknak beillő fa- és elefántcsont szobrain el-el csodálkoztak látogatói. Törzs Kálmán szerint „egy esztergályos napi öt forintot ígért neki napjára, ha elmegy hozzá dolgozni. Nagy örömet szerzett neki ez az ajánlat." (Junius Brutus: Jókai Mór, Hazánk és a külföld 1871. március 18.). 1863-ban a börtönben „faragta ki Róza néni szobrát fából [...] meg egy somfabotot, melyen egy fészek van, a fészekben három madártojás, a fészekre felkapaszkodik egy gyík, hogy a tojásokat kiszívja". (Hegedüsné 143.; Emlékeimből, HhM 4:152.) A faragott barna bot a Szabadság-hegyi kiállításunkon látható, Laborfalvi Róza mellszobra elveszett, csak fényképfelvételekről ismerjük. Mint védelmi eszközt többre becsülte a pisztolyait, melyek kísértetiesen hasonlítanak a szabadságharcos huszárokéhoz. A kor divatja szerint a negyvenes évektől volt pisztoly a lakásán — korántsem szívesen mutogatott díszként, hanem kézközeli rejteken. A Magyar költők sorsa c. emlékirata szerint tragédiát