Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Bori Imre: Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez

netértékű lehet az Utolsó szivar az Arabs szürkénél című novellája nagyjelenetében az evés-leírás. Sehol szakszerűbb, pontosabb leírása az étkezésnek, mert az író nem fukarkodik az információkkal, a látvány azonban magának már nem okoz örömet, mint még a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban halotti torának nagy epizódjában. A közlő-leíró törekvések jegyében született tehát a jelentősebb Krúdy-alkotások legtöbbje a húszas évek végén és a harmincas évek elején. Bennük a „rejtett kamera" figyelő szemének „látását" reprodukálja, azt írja le, ami látható, de azt figyelemmel, szakszerű pontossággal teszi, a képzelet szabad csapongásainak alig engedve teret. Űj művészi feladatvállalások kora is volt ez az utolsó, 1933-ig tartó évtizede, ennek következtében nem véletlenek nála sem az új regény-lehetőségek felé való tájékozódás jelei, sem a közlés új útjainak kutatási szándéka. A korszak, amelyben a figyelmünk körét képező művek születtek, a lázas kísérletezések jegyeit mutatta, Krúdy Gyulát azonban merészség lenne (mai ismereteink szintjén legalábbis) a kísérletező, a provokatívan forma-kereső írók közé sorolnunk. Igaz, minden pályaszakaszában „modern" író volt, változásra készen álló, és ki is munkálta a számára alkalmasnak látszó novella- és regénymodellt, művészi tudatosságnak sem volt híjával, de „újítani" csak akkor újított, amikor a műveiben az „új" elemek annyira felhalmozódtak — ezek zöme alighanem művészi ösztöne munkájának eredményei —, hogy azokban mintegy felismerhetővé válik művészi „újdonság" volta. Ezután tesz kísérletet „objektivizálására", tehát mind bátrabban választ műfaji megoldást és mondat-formát egyaránt. Az 1900-as évek műveiben csak elszórtan felbukkanó és effektusokat dajkáló Krúdy-mondatok ilyen módon épülnek az 1910-es évek műveibe magas fokú írói tudatosságról árulkodó módon, és ilyen módon talált az 1920-as években a tárgyiasságra. Valószínűleg nem a tárgyias kifejezésmódot kereste, de arra talált, és ezért vállalta, és művészetébe utána már nem ösztönösen építette be, hanem „számítással" és céltudatosan. Érthető tehát, hogy a húszas években a regénytípusok, a novellaszerkezetek, az előadásmódok változatait teremti meg. Ilyen módon járt el különben első két pályaszakasza műveinek írása közben is. Csakhogy most a differenciák nagyobbak és feltűnőbbek, a regényeket jellemző megkülönböztető jegyek jobban láthatók, különösképpen, hogy az ekkoriban keletkezett művek egy jelentős hányadában beidegződött megoldásokkal, a Krúdy-konvenciók körében számon tartható módozatokkal élt, jól bevált fogásait alkalmazta, ilyen módon mintegy „kiürítette" és megsemmisítette, lefokozta, közhelyekké sekélyesítette a tízes években „krúdyasnak" tartott vonásait. * * * Krúdy Gyula harmadik pályaszakaszának első teljes értékű alkotása a Mohács (1926), nézzük akár az írói szándék, akár a művészi megoldások szempontjából. 1922-ben már foglalkoztatta a Mohács-téma, miként az Ál-Petőfi című regénye tudósít róla, ám kérdés, hogy ennek is őscsíráját nem kell-e Ady Endre „nekünk Mohács kell"-jében keresnünk, közvetlen eszmei indítékai közül pedig nem kell-e elsősorban az 1925-ös frankhamisítási affért, ezt megelőzően a király-puccsokat számon tartanunk. Bizonyos azonban, hogy a témát a mohácsi csata négyszázadik évfordulójának közeledte érlelte meg, és az író a közhangulatot akarta szolgálni, amikor az Árnyékkirály első folytatásait írni és közölni kezdte 1926 augusztusában. De már a maga nyomatékosan jelt adó esz-